Szebeni Zsuzsa: A Figura Stúdió Színház (Skenotheke 3. Budapest, 2000)
VIII. Interjúk - Tompa Gábor - rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója
A Temesváron diákoskodó, tanároskodó, Egyed Péter és Visky András mondták, hogy alakult egy elég jó színjátszócsoport, amelynek egy része átköltözött Gyergyószentmiklósra. Emlékszem, egy téli hóhullásos délután az én autómmal a csúszós úton leutaztunk, megnézni a Vérnászt. 1989-ben történt. A mai napig is ez az előadás gyakorolta rám a legerősebb benyomást: úgy is, mint egy színházi közösségmodell és úgy is, mint művészi teljesítmény. Egy rendkívüli - mondhatnám - puritán eszközökkel megvalósított, színészi jelenlétre alapozott előadás volt. Ok a legnehezebb utat választották amit szakmailag lehet és ezért is volt számomra fontos; beszéltem is erről annak idején a Kossuth Rádióban. Az utazással és ottléttel együtt ez egy olyan emlékem, amire mindig emlékezni fogok. Az előadás a maga letisztult egyszerűségével és intenzív színészi részvételével ami innen is volt és túl is a színházon - minden percében lekötötte a figyelmet. A színészetet nem mint teljesítményt néztük, hanem mint a megkötöttségből kitörni akaró intellektuális lét sűrű megfogalmazását. Hiszen Lorca darabja, tudjuk jól, a szigorú merev szabályok elleni lázadás. A színházi pillanat akkor izzik fel, amikor kontrasztok vannak benne - ahogy Radnóti Miklós a lágerben, a sötétben, az utolsó pillanatban fegyelmezett hexamatereket írt. Az előadás egészében ritmusában, erő, és feszültség van, ezt felerősíti a székes megoldás, ahogy abból alakultak ki a terek, és helyzetek. A színészek együtt maradtak, együtt lélegeztek, akkor is, amikor hosszú percekig semmi dolguk sem volt. Abban az időben a hivatásos színházaknál csak nagy harcok árán tudtam elérni, hogy közösségi hangulat alakuljon ki egy egy produkció próbafolyamatai során. Azt érzem, hogy ez Gyergyóban megvolt (nyilván a legkeményebb időket éltük). A kis közösség megvalósította az emberi együttélés olyan formáját, amit az állami színházaknál nem lehetett megcsinálni, mert ott mindig voltak klikkek, még a legjobb társulatoknál is. A kolozsvári színháznál is volt Haragnak egy csoportja, én is dolgoztam néhány színésszel, jó hangulatú előadások születtek. Volt a Figurában valami, amiben lehetett érezni a nem hivatásosságnak azt a fajta pozitívumát, amelyben a színház egy megtartó erővé minősült, ahol mindenki egyet akart. Olyan fajta fanatizmusa volt ez ennek a társaságnak, amit a hivatásos társulatnál már nem lehetett megtalálni. Talán valamikor a Székely Színháznál, de az megint egy egészen más történet és nem is szabad hasonlóan kezelni. Az volt a csúcspillanat: a Figurának legerősebb pillanata, Bocsárdi előpályájának az a pontja volt, amikor egy nehéz dolog történt meg: megtalálta önmagát. Később aztán sokszor elveszítette, de ez egyébként nem baj. Radu §erban szokta mondani, hogy a színházban az a legnehezebb hogy: önmagad légy különböző formákban, maszkokban, színekben, hangokban, és az ember ezeket keresi. 104
