Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)
el, amelyekkel följutott arra a csúcsra, ahol már a két háború között tündökölt.”46 A rangsorolás szándéka nélkül néhány nevet említünk: Bródy Sándor, Heltai Jenő, Lengyel Menyhért, Szomory Dezső, Molnár Ferenc. Somlay Artúr, mint tudjuk, a Vígszínház színiiskolájának növendéke volt. A Vígszínház játékstílus váltást jelentett a századforduló magyar színházának életében, és akarva-akaratlanul beindított egy folyamatot, mely a régi és az új színpadi kifejezésforma, játékstílus között feszülő ellentéteket hozta felszínre, különösen az ország első színházának, a Nemzeti Színháznak keretein belül, de ennek jelenlétét véljük felfedezni a vidéki színjátszás összefüggéseiben is, nevezetesen Zomborban az 1902/1903. évadban, s éppen Somlay akkori ottlétének következményeként. Az elavult és az új játékstílus egyik leglátványosabb magyarországi összecsapása és a nyomában megjelenő stílusvita is, nem véletlenül fűződik Somlay nevéhez. Az Antoniusz és Kleopátra 1909-es felújításáról van szó a Nemzeti Színházban, melyet Hevesi Sándor rendezett, „akinek modernsége okká harmonizált Somlay »vígszínházi« stílusává”.47 Az Antoniust játszó Somlay partnere Mákus Emília volt. Sokan úgy tekintettek erre az előadásra, mint Hevesi szándékos kihívást kifejezésre juttató gesztusára, amelyben bizonyítást nyert az, hogy a nemzet első számú színházában „az öregek és a fiatáok nem tudnak igazi együttessé kovácsolódni: kétféle stílusban játszanak. A szereplők egyik fele deklamá, a másik cseveg”. Szacsvay és Mákus „a régi iskoláioz híven a szavakat ékesítik zengő hanggá, festői pózokban álnak a rivádához. A néző és a kritika meghökken. A sokszor ócsárolt »avult deklamáó stílus« megkopott ugyan, gyakran modorossá fajult, de a reáis életet ábrázoló új stílus fakónak hatott, a polgári száonok levegőjét áasztotta. Verses, metaforás, stilizált darabot nem lehet stílus nélkül játszani - húzza fel orrát a kritikus, ahelyett, hogy azt mondaná: nem lehet egyszerre kétfajta stílusban játszani”.4* A Monori tásulatában működő Somlay a Vígszínház színinövendékeként elsajátította azt az új játékstílust, mely különösen a korszerű színművek előadásában juttatta kifejezésre a régi és az új között megnyilvánuló stíluskülönbségeket. A kettő kibékíthetetlenségének volt tanúja Zomborban is az évad elején mind a közönség, mind pedig a színireferens. S ahogy később 1909-ben Ignotus sem tudott nagyon mit kezdeni Somlay Antonius-áakításává - holott mély meggyőződése volt, hogy „Somlay igazi színész és nagy lehetőségek álanak fejlődése, becsvágya előtt”, s nem tekintette a művészi fogyatékosság 21
