Káich Katalin: Somlay Artúr, a pályakezdő színész - Skenotheke 6. (Budapest, 1999)

Neki kell ezt egyedül megtenni, hiszen még a haladó szelleműséggel ka­cérkodó helybeli kritikus, Tópits Zoltán is megrökönyödéssel vette tudomásul a darabválasztást. Váltig azon csodálkozott, hogy írhatott a világirodalmi vi­szonylatban olyan nagyra értékelt szerző olyan elképesztő borzalmat, mint amilyen a Kísértetek. „Legyen bár az író elismerve a világ egyik legzseniáli­sabb emberének a mai darabja visszataszító, az élet rideg realizmusával űzött kacérkodása pedig utálatos - írta a többi között a Bácska referense. Meséje érthetetlen és rosszhiszemű. ... Osvald alakja, aki állítólag azért, mert apja feslett életet élt, agyalágyulással bűnhődik apja életéért, mint emberi alak csak a kórházban lehet érdekes, a színpadon csak arra szolgál, hogy egyes művész­embereknek alkalma legyen mimikái ügyességét bebizonyítani”.120 Somlaynak tehát nemcsak „a szíves közönséget” kellett kárpótolnia a „tengernyi mulasztásokért”, de hitelt kellett tennie Ibsen világirodalmi nagysá­ga mellett is, valamint azt is be kellett bizonyítania, hogy az Osvald-szerep nem holmi „mimikái ügyesség”-féle prezentálására ad alkalmat a feltűnési viszketegségben szenvedő színésznek, hanem olyan színészi feladat, mely nagy szakmai felkészültséget, kiváló színpadi érzéket, egy autentikus és félreismer­hetetlen színészi tehetséget igényel. Egy botrányos helyzet lehetőségének az árnyéka tornyosult Somlay feje felett. Lehet hogy ez is hatással volt arra, hogy a nézőteret színültig megtöltötte a közönség. Végül is Somlay választása a kö­zönségnek a rendkívüli, a szokatlan, a nem mindennapi élmény iránti éhségét is táplálta, de feltehetően számosak voltak azok is, akiket a nagyszerű Cyrano­­alakítás élménye hozott el a színházba. Jutalomjátékának estéjén Somlay „szuggesztív játékával” szinte megdöb­bentette a közönséget, magával sodorta az igazi művészet világába, és min­denkit arra kényszerített, hogy fenntartások nélkül kövesse őt. A közönség lé­­legzet-visszafojtva követte az előadás menetét, hogy azután az előadás befeje­zését követő, megrendült pillanatnyi csend után felhangozzék a művészi telje­sítményt megjutalmazó, szűnni nem akaró taps. A kárpótlás meghatványozó­dott. Somlaynak nem kellett többet szégyellnie magát az ügyetlenül, sután el­játszott operett-szerepek miatt.121 A kritikus is kénytelen volt ez alkalommal feltétel nélkül fejet hajtani az igaz művészet felmutatásának elkötelezettje előtt. „Somlay - írta a referens - a tökély legmagasabb fokára jutott alakításában. Fényes tehetségével a rútat a borzalmas szép művészi magaslatára emelte úgyannyira, hogy bár minden ide-44

Next

/
Oldalképek
Tartalom