Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)
kiknek és miért épült és a siker biztosítva lesz." El kell ismernünk, hogy Molnár György ötnegyed évig becsülettel ragaszkodott ehhez a programhoz. Hogy azonban a gyakorlat nem fedte az elgondolásokat, az legkevésbé múlott az ö igyekezetén. Molnárt ezen a téren ugyanis ugyanaz a balsors üldözte, mint az összes magyar szini vállalkozást: a magyar dráma nem tudott lépést tartani színészetünk fejlődésével s nem tudta ellátni színpadjainkat. Ezért nyilt meg az első magyar színtársulat játékainak sora németből fordított darabbal s ezért nyitott a Nemzeti Színház Schenk Belizár jávai ; de azok nem kötötték meg magukat programadással s nem Ígértek csak magyar drámát; sőt a Nemzeti Szinhaz mindig hivatásának érezte a külföldi irodalmi értékek közvetítését, s épp abban a korban válik a francia társadalmi dráma és szalonvigjáték müvelésével a magyar társadalmi dráma ihletőjévé. Molnárnak hamar be kellett látnia, hogy ezen az úton nem haladhat tovább; a programmal bizony nagyon hamar kátyúba jutott. A megnyitó ünnepi program után következő első két hétköznap volt az igazi gyakorlati programadás, s Molnár az elsőre a Bánk bán t tűzte ki, hogy megmutassa a színtársulat komoly és magasabb irányú törekvését; a másodikra pedig igen helyes érzékkel a Peleskel nótáriust , mely névleg nem népszínmű ugyan, de mégis a magyar népszínmű egyik őse és már ebben a korban is klasszikusa. Simonyi nagyszerű nótárius, Együd remek Baczur Gazsi, Alajosné páratlan Tóti Dorka, s mily kereken perdül a vasasnémetek tánca, mennyi humor van benne, mennyi új színezet, jobb, frissebb, újabb, mint a Nemzeti Színházban, ahol már nincs is műsoron jó ideje, megunták, lejátszották, poros volt, idejét múlt, muzeumszagú. Most Molnár lerázta róla a port, újra élesztette. Egy estére mindenki érzi, mire is kell a Nemzeti mellé a Népszinház, hogy másnap aztán a programban konfiskált Ritterekhez, harmadnap a szalonokhoz térjen, előadva a Hermann grófo t, majd Seribe és Legouvé színmüvét.
