Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)
igéjével, jó hazafiak és páratlan cimborák." Balázs Frigyes és Áldor Imre válaszolnak a személyes támadásra s a Hölgy futár hasábjai is még soká harci zajtól hangosak. Mikor aztán Molnár bukik, a lapok megint feledve polémiákat és sértődéseket, egyhangúan az elesett mellé állnak az egy Sürgöny , a kormány politikai félhivatalosa kivételével, melyet azért a többi lap "a budai Népszínház hatóságilag kinevezett művezetője /Szilágyi Béla/ Mónit eur jének" gúnyolnak. Csodálkozva olvassuk most a Látcső hasábjain, mely még pár nappal előbb Molnár gúnyolásától s korholásától volt hangos. "Ha Szilágyi úr azt hiszi, hogy ő eredményre jut, ott, hol Molnár bámulatos erélye és nagyvárosias leleményessége a viszonyok mostohaságán hajótörést szenvedett, akkor nevetségessé teszi magát." Csak a Sürgöny kérdi ironikusan: "Tehát ez volna a vége a hazafiság és nemzetiségn ek rovására ütött nagy zajnak?" Sajnos, igy volt; s Molnárnak talán legnagyobb vétke, hogy nem gondolt arra: az ő ügyét nemzeti üggyé ütötte közönség és sajtó, s nemzeti ügyet vállalni nehéz dolog; Molnár bukásával a nemzeti ügy bukott meg Budán. Mikor Molnár a népszínházi épületet megnyitotta, beszédében, mint emiitettük, azok között nevezte meg a Nemzeti Szinházat, akik munkáját féltékenységből nehezítették és gátolták. Ez a vád emlékiratain is végigvonul. Ennek a vádnak azonban semmi alapja sem volt. Molnár mindenesetre hitt a Nemzeti Színház ármányaiban; túlzott önbecsüléséből fakadó üldözési mániája hitette el vele. ő már eleve gyűlölettel nézett arra az intézményre, melybe bejutni nem tudott, s amelyben később önhibája folytán nem birt gyökeret verni. A sajtó rosszindulatúan mélyítette a szakadékot folytonos párhuzamaival, melyeket Molnár párhuzamos műsora kezdetben provokált. Akárkinek a javára ütött is ki a párhuzam, a másik félben csak keserűséget ébresztett a magyar