Pukánszkyné Kádár Jolán: A Budai Népszínház története (MSZI, Budapest, 1979)

megvan rá a hajlandóság. Más téren és más irányban működvén a két intézet, nem szemközt áll egymással, hanem kiegészíti egymást. 4. Ilyen alkalmazkodást Molnártól azonban egyáltalában nem lehet várni. Ellenkezőleg, most nem a tragédiában kel versenyre, a Nemzeti Színházzal, hanem megcsúfolva a Népszinház nevet, a francia társadalmi dráma és a szalonvigjáték terére lép, mert ez az egykorú Nemzeti Színház együttesének főerőssége. A kritika már a Nemzeti Szinházat is megrója a francia dráma túlsúlyáért, siratva a tragédia halálát; azonban a kritika minden tiltakozása ellenére olyan a Nemzeti Szinhaz, mintha a Gymnase-ban járnánk "könnyű vígjátékok egész lepkeraja csillog", egy héten három francia dráma is kerül olykor a szinre. A közönség azonban nem tud betelni vele, mert a műfajnak két utolérhetetlen alakitója van itt: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia. Molnárnak épp ellensúlyozni kellene ezt a túlzást; ő azonban ehelyett a Nemzeti Szinhaz nyomdokaiba lép, sőt versenyre kel vele. Azért játssza-e ezeket a darabokat, mert színházánál vannak Császár Miklós, Kocsisovszky Borcsa, Boér Emma, vagy forditva, azért szerződtette őket, hogy versenyre keljen a Nemzeti Színházzal, nem dönthető el teljes bizonyossággal; de Molnárt ismerve, inkább az utóbbit kell valószínűnek tartanunk. Mindenesetre nagy kritikátlanság kell hozzá, mert hisz világos, hogy az összehasonlítás csak az ő kárára üthet ki. Szalonegyüttest pergő összjátékkal nem lehet a semmiből teremteni, legkevésbé a Népszinház sanyarú viszonyai között. A megjelenés eleganciája, a mozdulatok fesztelensége, a könnyed társalgás, a Nemzeti Színház második nemzedékénél is a szinészek anyagi és társadalmi