Peterdi Nagy László szerk.: Kortársunk a mai színpadon - Az 1984. december 4-5-én tartott maygar-szovjet elméleti konferencia anyaga (MSZI, Budapest, 1985)
Kovács Léna: Székely Gábor és Zsámbéki Gábor oroszdrámarendezései
vagyok például A manóv al is, pedig annak létezik egy csiszoltabb, véglegesebb változata. A Sirályb an elsősorban az érdekelt, mennyire fájdalmas az a harc, amelyet a szereplői vivnak egymással. Egy külső pontból nézett előadást akartam rendezni, amely fájdalmasan regisztrálta volna, hogy mennyire értelmetlen, egymást ós önmagukat is felőrlő háborúzásokat folytatnak a hősök, mégpedig egy körülirtabb szférában, a művészettel foglalkozva, vagy legalább vágyaikban hozzá kapcsolódva. Érdekelt, hogy a művészeti vóleméaykülönbségek hogyan fa julnakegzisztenciális küzdelemmé. Noha nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez a Sirály legérvényesebb értelmezése, de mind a mai napig ezt tartom a legfontosabbnak és én magam most is igy rendezném. Egyáltalán nem vonzódom egy olyan S irály-int er pre t ác lóhoz. amely valamelyik oldalon áll, tehát akár Arkagyináék, akár Trepljovék oldalán. Mindkettejüknek megvan a maga megszenvedett igazsága, s én ezt többé-kevésbé objektívan be is mutattam akkor." SZÉKELY GÁBOR: "Jól emlékszem az indítékra, amely a Sirály bemutatását motiválta. Gyűlöltem az általam látott korábbi Csehov-előadásokat, s főleg mindvégig tudatában voltam annak a szakadéknak, amely az általam olvasott és a mások által rendezett Csehov között tátongott. Mindenki azt bizonygatta, hogy Csehov maga az unalom, valami fáradt, depresszív művészet - a művészetet idézőjelbe téve, tehát inkább müvészkedést értve rajta -; erősködtek, hogy semmi köze nincs az élethez, hogy nem szereti a közönség. Ezt bizonyos előadásélményeim megerősítették, nézőként ón is alig birtam ki egy fél felvonást. Hamisnak éreztem az egész hangvételt. A színészek is mintha valami kötelező, kanonizált Csehov-szinjátszásnak akartak volna eleget tenni, húzták a szavakat, szeceszsziós, dallamos intonációval társalogtak a színpadon. Élettelen és művi volt az egész. Olvasmányként egész végletes ütközéseket, konfrontációkat éreztem Csehovban, némi túlzással azt mondhatnám, hogy élesebb konfliktusokat, vadabb helyzeteket, mint a legszélsőségesebb Shakespeare-drámákban. Azt hiszem, ez a fajta belső ellenkezés volt a legfőbb indok, amely a Sirály kiválasztásához és megrendezéséhez vezetett.
