Földényi F. László szerk.: Tanulmányok a gyermekszínházról (MSZI, Budapest 1987)
Gyermekszínházi állapotrajz (Nánay István)
súlyos hibáit a rendezés felerősíti. Fertelmesen csúnya, rossz tértagolású díszletben folyik a játék, amelyben minden rémséget naturalista hűséggel prezentálnak. Paradox módon, minél hívebben követi egy színész a rendezői elképzelést, annál több kárt okoz a gyerekek érzelmi világában. A nézők nem tudják, miről szól a darab, az előadás, csupán a halmozott és válogatottan gusztustalan effektusokat "élvezhetik". Mivel egyetlen olyan szereplő sincs, akivel a gyerekek szimpatizálhatnának, kívülről, elidegenítetten nézik az előadást. Az agresszió az egyik problémaja a pécsi Alice a Csodaországban című előadásnak is (1985/86.) Az adaptáció készítője és a rendező Jeney István sajátos szürreális világot teremtett, de távolról sem olyat, mint az epikus műé. A gyerekelőadások ugyan általában lineáris szerkezetűek, korántsem ez azonban az egyetlen lehetőség. A gyerek képes a nagyobb asszociációs ugrásokra késztető történet befogadására, de ehhez olyan biztos váz kell, amelyre felfűzhetőek a különböző epizódok. E váz hiányában viszont érthetetlen és követhetetlen lesz az előadás, a nézőben a látványelemek, az effektusok nem épülnek össze egésszé. Ez a fő hibája a Jeney-féle átdolgozásnak, holott elképzelése jó: Alice akár mai lány is lehetne. Mindennapi problémái, szüleivel, a világgal való kapcsolatának megoldatlanságai jelennek meg - mintegy rémálomként - a különböző epizódokban. A 17 szerepet 8 színész játssza, az egyes figurák azonban sem külsőleg, sem belsőleg nincsenek kellőképpen elkülönítve, így nemcsak a történet ugrásai, hanem a szereplők különbségeinek elmosása is nehezíti az eligazodást. A játékteret három oldalról körülülő közönség számára hallatlanul intenzívek és erőszakosak a színészi és rendezői effektusok, amelyek ugyan ébrentartják még a kisebbek figyelmét, de nem segítenek az eligazodásban, inkább összezavarnak. Ezzel együtt is vitathatatlan, hogy ritka módon feszült, erős szí-
