Mályuszné Császár Edit: Rakodczay Pál válogatott írásai (Színháztudományi Intézet, Budapest, 1961)

Előszó

lott a porba. Az utolsó két év leírhatatlan nyomorúságban telt el. Binder Jenő segítette holmi csekélységgel - ő maga is tanárember volt, öreg, beteg, mint a barátja -, s keserűen kérdezte töle: hová jutottak, hogy ilyen krajcáros gondokkal bajlódnak? Élete legutolsó öröméről, hála rendezett iratainak, éppen úgy tudunk, mint arról az első estéről, amikor hat éves korában Füreden színházba vitték, öreg barátnője, Jászai Mari, a Nemzeti Színház örökös tagja és a tragikai színjátszás megfellebbezhetetlen tekintélye felkereste Szentendrén. Tanúskodik róla egy levél, 1921. április 14-1 kelettel. Nagyságos Asszonyi Hát igaz, hogy két napja szerény viskóm előtt egy hintóból valaki /feleségem, édes párom pontos megfigyelése szerint/ 18 éves kislány fürgeségével ugrott le és meglátogatta az örökké mellőzött, immár halni vágyó embert? Pedig úgy van! A nagy Jászai volt itt. Ha azt hinném, hogy álmodom, rám cáfol a kegyesen itt felejtett fejedelmi akácméz. Hálás, mély köszönet a fürge látogatásért, és főleg a nagy gondolatért

, hogy egy szegény, élni nem vágyó ember hajlékát fényes megjelenésével pillanatokra /édes párommal még mindig ezeken kérődzünk/ földeritette. Régi hódolatommal alázatos szolgája: Rakodczay Pál." Jászait meghatotta a meleghangú levél és egy hónap múlva újra ki akart menni Szentendrére. De jelentkezését reszkető kézzel irt sorok utasították vissza. Olyan soksok levél, tanulmány, szépirodalmi próbálkozás után utoljára vett tollat a kezébe Rakodczay. Halálos ágyán feküdt és már nem fogadhatott látogatót. Van valami szimbolikus abban, hogy a színészi pálya lelkes rajongója élete utolsó soraival a legnagyobb magyar tragLka látogatását hárította