Alpár Ágnes: A Városliget színházai (OSZM, Budapest, 2001)

Varieté Színpad (1904) - Kis Színkör (1904-1920)

Hőköm Színház Az első világháború alatt a színház rosszul ment, közönség alig volt, pedig ekkor már nemcsak egyfelvonásos darabokat és magánszámokat játszott. Ezekről színlap nem maradt fenn, egy-egy hírlapíró ritkán merészkedett a ligeti színházak közelébe. Idézzünk Pajzs Elemér Séta a ligeti kisszínházak körül című cikkéből: „Direktoraikat nem interjúvolják meg fürge riporterek, bemutatóikról nem cikkeznek hasábokat a lapok, primadonnák és derék sokat dolgozó színészeik nevét nem kapja szárnyára a világhír. Egyszerű, lelkes közönségnek közvetítik a művészetet. A művészet szót, ezt a szent fogalmat talán nem is kellene macskakörmök közé iktatni, mert a kis csarnokok áhítatos közönségének bizonnyal művészet az, amely a bonyolult gépezetek nélkül dolgozó, becsületes kis színpadról a szívükig zenél. Ez a közönség oly feszültséggel és odaadással lesi a színes játékok hol kacagtató, hol könnycsordító akcióját, hogy ezért a mesterkéletlen és receptív élvezni tudásért, akár a nagy kőszínházak estélyi ruhás, frakkos publikuma is megirigyelheti. írni kell egyszer ezekről a szerény kis színházacskákról, amelyek - félre minden cinizmussal - a komolyabb mulatságokhoz melegítik az egyszerű, pallérozatlan szíveket. Körutazásunkat a Kis Színkörben, a feledhetetlen Kornél színházában kezdtük meg. Ez a kommün alatt csendben elköltözött szeretetre méltó művész sok-sok derűs délutánt szerzett az ő hűséges közönségének. Ki ne emlékeznék a hintáslegények, pesztonkák, rokonszenves csibészek atmoszférájában játszó ligeti mókáira, amelyek szövegét, verseit, sőt nem ritkán zenéjét is ő maga írta, ő rendezte őket és ő maga játszotta bennük a főszerepet. Mert, hogy mulatságos arca, őszülő haja, lobogó nyakkendője örökre eltűnt a színház környékéről, egy kedves, megszokott színnel lett szegényebb a színház palettája." (Színházi Élet, 1919. 41-42. sz.) A cikkíró itt, a Kis Színkörben Belasco Pillangókisasszonyát látta, majd továbbállt a Magyar Műszínkörbe, végül a Feszty-körkép árnyékában meghúzódó Magyar Színpad nézőterén pihent meg. S éppen mert oly kevés riport és kritika jelent meg ezekről a színházakról és színészeikről, idézzünk még egy cikkből, amelyet Szilágyi László írt, 1919- október 4-én, a Színház és Divat című lapban Emlékezés Sziklay Kornélra és az ő árván hagyott Kis Színkörére címmel: „A Kis Színkörre kitették a gyászlobogót, az Otthon-Kör fekete tábláján pedig egyszerű cédula jelentette, hogy Sziklay Kornél színész ötvenkilenc éves korában, hosszas szenvedés után elhunyt. Ennyi volt az egész. Ha nem a kommün sötét napjai nehezedtek volna ránk, talán fél Budapest künn lett volna a temetésén, így a sajtó egyetlenegy búcsúszava nélkül, csendesen költözött át öreg Sziklay Dalszínház utcai lakásából a rákosi határba. Amilyen hangos nevetések kísérték egész színészi pályáját, olyan néma volt az elmúlása. Valahogy egész különösnek tűnik ez fel nekem, ahogyan Sziklay bácsi elment közülünk és itt hagyott minket. Valahogyan rettenetesen tragikus ez, hogy a nagyközönség nem is tudja róla, hogy már meghalt. Azt hiszem, barátain és nézőin kívül sok öreg és jeles drámaírónk is megáll most egy percre, hogy fekete keretben látja a Sziklay közismert nevét. Ez a név csak egyik oldaláról hirdette a kitűnő komikust, másik oldaláról egy nagyhatalmat jelentett, ifjú vágyaink, színpadi ambícióink netovábbját, színrekerülésünk első ostromlott várát, a Kis Színköri direktort. Alig van színpadi szerző, aki ne itt kezdte volna nála a ligeti félig kő-, félig faszín40