Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
a szobalány vagy szakácsnő tejjel, snapsszal, 2 9 kávéval. Szolgabíró, gyógyszerész, ügyvéd, csendőrség, egy-egy kereskedő, lelkészek — a község notabilitásai 3 0 mindig kedvesen fogadtak. Színészkedtem is - kórust fújtam vagy statisztáltam. Volt olyan szerepem, hogy még három mondatot is beszéltem. Sok baj volt velem - mint „színésszel". Esetlen, nagy kezű, nagy lábú kamasz voltam, és túlzottan erdélyi dialektussal beszéltem. Színész belőlem sohasem lesz - jósolták a társulat vén ripacsai. Hanem mint kórista megállottam volna helyem „kőszínházak"-ban is - mondjuk -: Lőcsén vagy Iglón! Rajtam kívül még négy kórista volt. Az egyik suszter - basszus, a másik kesztyűs - tenor, a harmadik egy gentry 3 1 fiú volt, vizeki Tallián Lászlónak hívták. A javítóintézetből került a színészethez - s hogy ennél a pályánál megmaradjon -, szülei havi negyven forinttal segítették, mert már mindent próbáltak vele. Ennek a pécsi gentrynek volt egy államtitkár - főrendiházi tag - nagybátyja, akit azzal a trükkel szokott megpumpolni, 3 2 hogy ha nem küld pénzt neki, akkor Pesten susztermühelyt nyit, az alábbi cégtáblával: vizeki Tallián László csizmadia. Ez a trükk mindig bevált. A negyedik egy parasztfiú volt, aki miután ötven hold földjét elkártyázta kórista lett. Nekünk az igazgató fizetést sosem adott. Néha, nagy könyörgésre, naponként 6-8 krajcárt! Csak utazás előtt - hogy a házbérünket kifizessük - 5—6 forintot, mert sokai adott a „jó hírnevére"! Mégis jól éltünk! Én a birkózásból és a „búcsúzó pénzből"! A kollégáim a korcsmákból és kártyázásból. Mert a részeges színészeknek azokon a kis helyeken, ahová a mi társulatunk járt - nagy becsületük volt. Etették-itatták őket, persze énekelni kellett a vendéglátásért. Kártyázni is jól tudtak, különösen a parasztunk értett nagyon a „kártyakeveréshez"! Amint említettem, nekem a birkózás hozott - minden új községben - egy kis kosztpénzt. Nagytapolcsány — nagyközség Színhely: Egy nyári vendéglő udvara, terített asztalokkal. Idő: Tizenkét óra délben. Ilyenkor jött a sörös szekér az udvarra, amit én két napig figyeltem. Egy hatalmas ember rakja le a teli hordókat. A szekér mellé állok, figyelem. Az asztalok megtelnek söröző, ebédelő vendégekkel. Megjön - a mindig elegáns gentry kollégám, vizeki Tallián, leül, sört kér, titkon intek neki. Kezdődik a cirkusz! - Hogy nyög maga, ezekkel az üres hordókkal! - szólítom meg a sörös embert. Az ember végignéz, lenézően. - Üres? Ez tele van! - mondja fölényesen. - Levegővel! - mondom én, gúnyos arccal. Az emberem félbolondnak tart, rám néz, legyint a kezével, és lelök még egy hordót, aztán felém fordul, felfújja a mellkasát, fejével bólogatva merőn a szemem közé néz. - Maga idegen - ugye? Hogy én ki vagyok? Hm! Kérdezzen meg bárkit ott a söröző urak közül, azok megmondják. És nagy gőggel elfordul tőlem. De én elébe kerülök, újra kezdem: 16