Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
Hátrafordítom a fejem - kezemben a seprűvel önérzetesen felelem: - Az anyámat ne tessék bántani! - Megfordulok, hogy tovább seperjek, és akkor egy irtózatos ütést érzek a hátamon, mellettem egy kettéhasadt - jó tízkilós - görögdinnye fekszik a földön, azt vágta a hátamba. Egy-két másodperc után elfutott a méreg, lehajolok, felveszem a fél dinnyét, hozzálépek, és teljes erővel az arcába vágom. Elönti arcát a vér - megtántorodik -, megfogom a mellén a kabátot, megrázom és hátralököm, beesik a keskeny pult közé, cipőmmel rugdalni kezdem az arcát, mellét, ahol érem - és kiszaladok az üzletből: épp akkor ütötte a toronyóra a fél hét órát!... Volt egy fényképész barátom - a város végén laktak -, oda futottam. Viktor vézna, 16 éves fiú volt, gyakran verekedtem a tanonciskolában érte. Csak az anyja élt, egy jóságos özvegyasszony, aki megértéssel fogadott. Másnap este Viktorral elmentünk a cirkuszhoz, megkerestük az erómüvészt, akinek a barátom németül elmondta az esetet a gazdámmal. Az erőművész megdicsért, és azt mondta, hogy álljak be hozzájuk — ő majd birkózót nevel belőlem. Cirkuszos lettem Jó dolgom volt a cirkusznál, remek koszt, bohém vándor élet. Ez kellett nekem, az én romantikus, csavargó természetemnek. Az erőművész tanítgatott birkózni, kártyát szakítani, súlyt emelni. Piszkos munkát nem engedett velem dolgoztatni. Úgy vettem észre, hogy amolyan csendestársa volt az igazgatónak. Este, előadás után, magával vitt a korcsmába - szerette, hogy nem ittam, mert ahogy mondta -: hogy találnánk haza, ha én is részeg volnék. Az igaz, hogy nemegyszer a hátamon kellett hazavinnem ezt a kedves, jóságos izomembert, aki nyomott vagy százhúsz kilót! Zsolnán történt, hogy a szolgabíró egy időre adta ki a várost nekünk és egy színtársulatnak. Lehettek vagy tizenhatan. Ők két nappal hamarabb érkeztek a városba, egy előadást már tartottak is, amikor mi nagy dobolással, harsonás trombitálással reklám-bevonulást rendeztünk. Másnap összeült a két direktor egyezkedni a színház udvarán - ami a korcsmához tartozott -, hogy ki távozzék truppjával 2 1 a városból? Nem egyeztek meg. A színház a vendéglő udvarán volt, primitív faalkotmány, ami a vendéglős tulajdonát képezte. Később, ripacs színész 2 2 koromban gyakran játszottam ilyen barakokban, ahová nem egy helyen beesett az eső. Másnap a színtársulat az akkor divatos színmüvet: Ohnet A vasgyáros 2 5 című darabját hirdette. A színház megtelt. Mi, cirkuszosok nem játszottunk, de viszont kiadós macskazenét rendeztünk a vendéglő kertjében, dobokkal, trombitával, cintányérral - vagyis -: közhírré tettük a másnapi cirkuszi előadásunkat. Hogy bent a színházban miként hatott a trombitánk a drámai dialógokhoz, azt úgy tudtuk meg, hogy a színházból kiront a dráma hőse - a vasgyáros -, akinek szakálla eltakarta a fehér frakkinget helyettesítő miniszterpapírt. És nagy hangon ránk kiáltott: - Csend legyen, az Istenüket! Itt benn előadás folyik! - Ez az ordító ember volt a társulat igazgatója. A trombitásunk és dobosunk adott a hangszereikkel feleletet rá, éspedig az akkor népszerű dallal, hogy: „Csicsónénak három lánya". A kert vendégei kacagnak, éljeneznek. „A Vasgyáros" deklamálva, őrjöngve szaval. A zenekarunk - egy trombita, kis- és nagydob, cintányér, harmonika - teljes erővel fújta, ütötte, húzta hangszereit. A vasgyáros tovább ordította: - Kultúra...! Édes hazánk...! Missziót teljesítünk!... A magyar szó! Hirdetjük hazánk édes nyelvét - a magyart! 14
