Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
szép sikerrel ment a Nemzetiben. Erre a darabra gondoltam, ezt fogom megfilmesíteni! Zsidó témájú film még úgysem volt Európában - jó üzlet lesz... Azokban a napokban, amikor ezzel foglalkoztam - végszóra beállít az irodámba egy úriasszony egy szép fiatal hölggyel. Elmondja, hogy a leánya balettre készül 15 éves -, de szeretne filmen játszani... és hogy anyagi áldozatra is hajlandók volnának. A leány fekete hajú, telt idomú, feltűnően érdekes arcú. Ennél tökéletesebb „Esztert" a Péntek este filmfőszerepére elképzelni sem lehetett. Elmondom tervemet az asszonynak - anyagiakat is -, beszélek a pénzemről, és arról, hogy a filmhez még negyvenezer korona kellene. - Ez a pénz bármikor rendelkezésére áll! - mondja egyszerűen az asszony. Most már csak a darab jogát kellett elintéznem a szerzővel: Szomory Dezsővel. Ez a tehetséges író kényes, rapszodikus ember volt - tudtam, hogy nehezen jutok dűlőre vele. Mielőtt feleleveníteném az íróval folyt diskurzust, el kell mondanom a szóban forgó színdarabocska tartalmát: A hatvanéves Áron egy kis falu rabbija, elveszi gyámleányát — a 16 éves Esztert - feleségül. A környékbeli gróf, akit „Fekete vadász" néven ismer a falu népe, titkon összejön a szép Eszterrel, és elhatározták, hogy egyik péntek este, amíg a rabbi a hegyen lévő templomban istentiszteletet tart, megszöknek. Amikor a rabbi a templomból hazajön, és megtudja, hogy felesége megszökött, kinyitja az ablakot, és a csillagokhoz emelve tekintetét - a vonat dübörgésétől kísérve - megátkozza a szökevényeket. Ennyi a mese. Ha jól kibővítem, kitesz kb. 400 métert, holott a filmnek legalább 3200 méter hosszúnak kell lennie. A történetet tehát folytatni kell, ha ugyan a rémesen hiú író beleegyezik ebbe. Selyem otthoni kabátban fogad - általa meghatározott időben. - Miről is van szó, kérem? - teszi fel a kérdést nagy nyugalommal. Miközben szemem megakad egy orgonán. A rossz nyelvek azt mesélték, hogy az író nem is tud ezen a templomi hangszeren játszani, no de nekem ehhez semmi közöm. - A Péntek esté-ről szeretnék beszélni — filmre szeretném megírni! - mondom szörnyű nyugalommal. - Megírni?! - csattan fel, felhúzva monoklis szemét - a monoklija koppanva esik az asztalra —, aszkéta arcát ezer ránc torzítja el. Megírni az ő darabját?! Amikor az egyik darabjában a színész egy szót elferdített - idegrohamot kapott! - Megírni azt... az... én darabomat?! - nyögi majdnem fuldokolva. - Az meg van írva, kérem! Meg van írva...! - és hogy nyomatékot adjon a szavának, felcsapta a monokliját. - Igaz! Meg van írva - színpadra! - felelem nyugodtan. Az író pedig szinte töprengve - nyugodva - majdnem önmagának: - Én nem is tudom... izé..., hogy mit csinálna belőle! - Én már tudom! - mondom színészkedő nyugalommal. - Nem tudom elgondolni, mi jöhetne a darabban az után, hogy a fiatalok, izé... elszöknek? Hallgatok... hallgatunk.,. - Kérem, az drága!... Én drága ember vagyok ám! Ismét hallgatok... Hallgatásom zavarba hozza az író urat - feláll, hátrasétál, de két lépés után gyorsan visszafordul, rám néz, vizsgál - mintha a zsebemet kutatná, hogy vajc^n nálam van-e a pénz, és annyi, amennyit ő fog kérni... Ismét leül, gondolkozik. Én addig az orgonát nézem, és odaképzelem az írót, amint játszani akar - de nem tud... Nevetni szeretnék... Aztán kivágja: - A darab filmjoga 100 000 korona. Rá sem nézek, nyúlok a zsebembe, és olvasom a pénz felét — megállok szémünk összevillan - én mosolygok, ő nagy szemet mereszt... és én folytatom - fennhangon - a pénz számlálását. 142!
