Deésy Alfréd: Porondon, deszkán, mozivásznon (OSZM, Budapest, 1992)
fényben ragyognak a fehér sírkeresztek; el is olvastam a legszebb kripta márvány lapján: Voith Gergely. Ez volt abban az időben a város leggazdagabb embere „örmény és liliomtipró!" Hogy miért volt ilyen „virágtaposó" - nem értettem, és azt sem, hogy az „ártatlanokat" öt forintjával fizette! Nézem a kis kápolna ajtaját, és várok... várok... körülnézek - senki. Nagy csalódással a szívemben, botorkálva megindulok a sírdombok között, amikor nagy csaholó ugatással felém ront a temtőőr két lompos kutyája. A bátrabbat pofán rúgom, irtózatos visítással meghemperedik. Feltűnik a sírkövek mögött gatyában - szellemszerűen az oláh temetőőr. - Hé, ki megjárja itten?! - kiáltja reszketve. Félénken közeledik felém, majd megkövülve néz rám. - Ki megvan mogo? Ez az oláh ember gyakran járt nálunk a sírjaink karbantartása miatt. Ilyenkor az apám ellátta mindig pálinkával. - Hogy hívnak magát, ki van apja? Elmondom, ki vagyok, és hogy miért jöttem ide. Haza akart kísérni - a pálinka reményében —, de én nem engedtem. Másnap még aludtam, amikor a temetőőr elmondta az apámnak az éjjeli látogatásomat. Persze, hogy az apám dupla adag pálinkát adott neki, amit ő a következőkkel nyugtázott: - Az a fia, hej, Drakula 9 fogja lenni, ha majd nagy lesz! Egy hét múlva az egész város tudott a dologról, ami a rossz híremet még rosszabbá tette. Ekkor kilencéves voltam. Botrány a hetivásáron... Mindig az erdőket bújtam, vagy a Szamos partján csatangoltam. Barlangokba másztam, rókát vagy borzot kerestem - nem találtam. Télen félnapokat töltöttem 20-25 fokos, erdélyi hidegben a madárcsapdám mellett, de volt is madaram mindég! Ez a szenvedélyem végigkísért életemen; most is van egy feketerigóm - nyolc dalnak fütyüli az első sorát -, egy stiglicem és egy veréb nagyságú, hófehér, vörös szemű, „albino" madaram; erre az utóbbira igen büszke vagyok. És mindég egyedül, csak egyedül járkáltam. Szenvedélyesen szerettem a kígyókat - siklókat -, mert másfajta nálunk nemigen volt. Anyám nem félt, nem utálta őket, de annál inkább oláh cselédünk. Azt majd' a nyavalya törte, ha ijesztgettem a kígyókkal. Ez a maradi, babonás nép semmitől sem fél úgy, mint a kígyóktól, és ez a nagy félelem adta nekem az ötletet egy gonosz csínyre. Nálunk a hetivásárt kedden tartották a főtéren, ide jöttek a falusi parasztok nagyobbrészt oláhok - csekély árujukkal: csirke, tej, tejfel, túró, tojás stb. Én hétfőn az erdőben összeszedtem vagy tíz siklót - a matrózblúzomba rakva, hazavittem - és másnap kimentem a vásárra, ahol két sorban álltak a lányok, asszonyok, előttük a földön szegényes árujuk. Blúzomban a kígyókkal a hátuk mögé kerültem, és elkezdtem észrevétlenül a lábuk közelébe lerakni a kígyóimat. Amikor mind a két oldallal kész voltam, elvegyültem a szekerek között, onnét néztem a hatást, amivel szerfölött meg voltam elégedve. Kitört a pánik! Sikoltozás, kiabálás, szaladgálás. Folyt a tej, tojások összetörve, a csirkék, kacsák szétszaladtak. Ilyen szenzáció még sose volt Désen! Jöttek a városszolgák - mert akkor úgy hívták a rendőröket vidéken szám szerint ketten, és nehéz, görbe kardjukkal elkezdték a kígyókat hajszolni, ami nem ment lökdösés, lábtiprás, fazéktörés nélkül. Gyönyörűség volt nézni, hogy azok a nagy oláhok hogy ugrándoznak fel a szekerükre, félelmükben. Délben az asztalnál apám elmeséli anyámnak a heccet, ami a piacon volt a kárt, amit ez a gaztett okozott a parasztoknak Egy kis idő múlva anyám rám
