Bartha Andrea: Színpadi látvány a századelőn (OSZM, Budapest, 1990)

AXIX. század színpada

7. A kulisszaközök szűk volta miatt nem lehet nagyobbszerű bevonulásokat rendezni. KÉMÉNDY A XX. század színpadja című tanulmányában részletesen is elemezte az egyes pontokat. Nem volt jobb a helyzet a jelmezek, a jel meztervezés terén sem. A jelmeztervező fogalma a század végéig szinte ismeretlen volt, szerepét a különben gyakran nagyon ügyes színházi ruhatárnokok vagy szabók töltötték be. A színházak jelmeztárai általában csak alapvető jelmeztípusokkal rendelkeztek. A különböző jelmezstílusok még a század közepén is csak jelképesen képviselték az ábrázolt korszakot. A középkori vagy keleti jelmez egy általánosan elképzelt stílusban készült, ország- és időhatárok különösebb figyelembevétele nélkül. A romantika kedvezett a történeti stílusoknak, majd a történettudomány fejlődésének köszönhetően egyre fontosabbá vált a stílszerűségre való törekvés, de a még hiányos ismeretanyagból következően nem lehet pontos korhűségről beszélni. Sokszor csak a fantáziára tudtak támaszkodni egy kevésbé ismert történeti korhoz vagy földrajzi helyhez kötött jelmez tervezésekor. A jelmezek milyenségét az éppen aktuális divat is befolyásolta, és mivel a jelmezeket sokszor maguk a színészek készíttették, ragaszkodtak a kedvelt divatelemekhez, stílszerűtlenné téve ezzel a ruhákat. Az eddigiekből is kitűnik, hogy mennyire heterogén képet nyújthatott a színpadi látvány a század utolsó negyedéig. Stílusegységről nemigen lehet beszélni, történelmi hűségről szintén nem. Az előadások nem valamilyen gondolati egység jegyében születtek, a különböző részek között hiányzott az összhang. Még nem alakult ki a színpadi rendezés későbbi értelemben vett gyakorlata, a rendező személye nem fogta egységbe a produkció egyes alkotóelemeit, nem volt koncepció. A XIX. század második felében forradalmi újítások tapasztalhatók a színházak világában. Európa különböző pontjain indultak kísérletek a század megmerevedett színházi struktúrájának megreformálására. A fő támadási felület a színpadi forma, ezen belül a játékmód, illetve a látványrendszer. A század utolsó évtizedeiben a barokk kulisszaszínpad megkövesedett tradíciója még mindig uralkodó volt (egyes színházakban ez a hagyományos díszletezési forma még a XX. században is kísért). Hevesi Sándor, a XX. század első felének nagy rendező-egyénisége írta, hogy korábban a színpad nem annyira a világot jelentő deszkák, mint inkább a világot ábrázoló díszletek helye volt. „A vászon nagyzási mániába esett"

2, a kulisszák voltak hivatva a teljes világ illúzióját nyújtani. „A színpad kezdettől fogva két ellentétes tendencia között vergődött. Egyrészt olyan helyet akart ábrázolni, mely független a valóságtól, másnemű, mint a valóság; csakis a fantáziáknak, a szabad költői kitalálásnak akart kerete lenni, szóval a színpad kezdettől fogva szimbolikus volt. Másrészt ugyancsak kezdettől fogva megállapítható a színpadról, hogy bizonyos tekintetben mindig a valóságon csüngött, és a nézőket azzal iparkodott ámulatba ejteni, hogy néha döbbenetes erővel, megtévesztő ügyességgel tudta reprodukálni azt, amit mindenki igaznak és valódinak tartott. ... a szimbolizmus és a naturalizmus, a stilizálás és az utánzás úgyszólván az első pillanattól kezdve farkasszemet néznek egymással a színpadon." 3 Hevesi érzékletesen fogalmazta meg a színpadi látványteremtés történetében mindvégig megtalálható két ellentétes tendenciát. A naturalista, a valósághoz kötött, a tárgyi világ élethűbb leképzését szolgáló, illetve a szimbolikus elemeket felhasználó, a darabok gondolatiságának kivetítésére aspiráló megoldások a legélesebben a 8