Bartha Andrea: Színpadi látvány a századelőn (OSZM, Budapest, 1990)
A színpadi újító
Jacques Rouché, a párizsi Théatre des Arts igazgatója L'art theátral modern című könyvében egész fejezetet szentelt neki. Kéméndy tolószínpada mégsem valósulhatott meg a gyakorlatban. A fő problémát épp a terv kolosszalitása jelentette. A színpadi látvány nem a Kéméndy által legfontosabbnak tartott természetesség, a valóság minél illúziót keltőbb leképzése felé fejlődött tovább, hanem a stilizálás, az absztrahálás és az egyszerűsödés felé. Konkrét helyszínek természethű utánzása helyett gondolati tartalmak kifejezése lett a cél. Maga Kéméndy is fölülvizsgálta és elvetette korábbi tervét; elismerte, hogy ilyenre csak olyan színháznak lehet szüksége, ahol a cél nagyon látványos produkciók létrehozása. A Magyar Mérnök- és Építész Egylet ankétján tartott előadásában, 1912-ben ideális színpadként már korábbi elképzelésének egy leegyszerűsített változatát taglalta. 2 0 A tolószínpadot teljesen elhagyta, megmaradt viszont a széles körhorizont. A gyors nyíltszíni változásokat kocsikra szerelt díszletekkel kívánta elérni. Kéméndy ragaszkodott ugyan a valószerű színpadhoz, de fokozatosn eltávolodott a meiningenizmustól, színpéJképeiben érezhető lett a nagy színpadi újítók hatása. Ebben valószínűleg a neves külföldi színtársulatok gyakori hazai vendégjátékai is közrejátszhattak. Otto Brahm Deutsches Theaterje 1901-ben járt Budapesten. Több alkalommal fellépett Eleonora Duse, Sarah Bernhardt. Reinhardt társulata 1903-tól kezdődően több mint egy évtizedig rendszeresen játszott a Víg- és a Magyar Színházban. 1912 végén - 1913 elején vendégszerepelt az Operaházban Gyagilev híres Orosz Balettje. Ezeknek a társulatoknak az előadásai színpadi keretükben is újfajta szemléletet tükröztek. Kéméndy századelejei tervezései leginkább Appia, Craig, a Reinhardt-tervezők: Koller, Őrlik stb. hatását tükrözték, később pedig Baksztét is. Ez leginkább a vonalak egyszerűsödésében, a nagyobb, összefüggő, homogén felületek megjelenésében, tömbszerű elemek, függönyök, dekoratív, stilizált motívumok és díszítmények alkalmazásában figyelhető meg. Fokozódik a festői képalkotással szemben a téralakítás igénye. Kéméndy felismerte és igyekezett a világításban rejlő lehetőségeket is kiaknázni. Az ember tragédiája 1905-ös előadása kapcsán (díszlet-jelmez Kéméndytől) - írja Németh Antal - új, a hagyományokkal szakító díszletek hívták fel magukra a figyelmet. Kéméndy ekkor nyíltszíni változásokkal is próbálkozott - ez modern effektusnak számított -, de az előadás során sok zavart okoztak, és nem váltak be. Richard Strauss Elektrá-jának 1910-es operaházi bemutatójához is (valószínűleg) Kéméndy tervezte a díszleteket. Az előadásról fennmaradt fotó alapján 2 2 Craig és kivált Appia hatásáról beszélhetünk. Erről a Nyugat kissé túlburjánzó leírása is tanúskodik: 2 3 "Magas falak, amelyeknek tetejét nem látjuk - szorítják össze a színt. Óriási terméskövekből készültek, mint kyklopsz építmények, s az udvarban állandóan félelmes, hűvös, zöld félhomály van. Az égből csak egy darabka látszik. Lépcsők orgyilkossággal megfertőzve, a levegőben még csaknem visszhangzanak a jajkiáltások, s szerte gyalázatok mérgező foltjai, a homokban egy elásott véres bárd, s egy rézajtó középen, mely áttörhetetlenségével a végsőkig izgat és nyugtalanít." Hasonlóan egyszerű, tömbszerű elemeket láthatunk pl. az Erinnysek (Lecomte de Lisle, 1913, N. Sz.) díszlet-fotóján. Kéméndy főleg antik környezetben játszódó darabok díszleteit tervezte ebben a stilizáltabb, leegyszerűsített stílusban (p!. Shakespeare: Szentivánéji álom, 1909, N. Sz.; Shaw: Caesar és Cleopátra, 1913, N. Sz.; Aischylos: Heten Theba ellen, 1913, N. Sz.; A perzsák, 1913, N. Sz.; D'Albert: A holt szemek, 1921, 0.). Szívesen használt függönyöket is, kihasználva ezek 19
