„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

II. A RENDEZŐ HIVATÁSÁNAK SZERVES RÉSZE: A KÖZÖNSÉG MEGHATALMAZOTT NAGYKÖVETÉNEK LENNI A SZÍNHÁZBAN." (Tovsztonogov)

Paulay Ede Tokaj, 1836-Bp., 1894 Még csak tízegynéhány éves volt, amikor elhatározta, hogy életét a magyar színházművészetnek szenteli. A jó tanuló vállalta a vándorszínészek nehéz életét, és kisebb-nagyobb együtteseknél, Miskolcon, Kassán, Győr, Szeged, Szabadka színpadain, majd végül Debrecenben, Kolozsvárt tanulta meg a színészmesterséget. Itt már a rendezésbe is belekóstolt, bár igazi ambíciója továbbra is a színészet maradt. Sikerült elérnie, hogy, jórészt Egressy Gábor segítségével, feleségével együtt próbafellépésen mutatkozzék be a pesti Nemzeti Színházban, és szerződést is kapjanak. Paulay azonban színészként csak hat évig működött, 1863-tól 1869-ig; viszont már 1867-től kezdve rendezői munkakört töltött be. De hogy értékes embernek tartották, azt az is mutatja, hogy már 1864-től, a Nemzetihez szerződésének második évétől részt vett a Színészeti Tanoda megszervezésében, és 1872-ig mint annak titkára működött. Ekkor miniszteri kiküldetéssel két hónapon át tanulmányozza Bécs, München, Lipcse, Berlin, Drezda, Párizs és London színházait; tapasztalatairól pedig alapos jelentésben számol be, és megfogalmazza szín házvezetői alapelveit is. Négy év múlva újra Párizsba és Londonba látogat, majd 1878 áprilisától, Szigligeti Ede halála után kinevezik a Nemzeti Színház drámai igazgatójává. Ezzel a színház és az ő életében is jelentős korszak kezdődik el. Mint később maga írta: „fő gondját a személyzet szervezésére és nevelésére, az eredeti és classicus irodalom termékeinek színrehozatalára, müvelésére" fordította. Magyar műsorának kiemelkedő eredménye volt a „Csongor és Tünde" és „Az ember tragédiája" színrevitele 1879-ben, illetve 1883-ban. Ő nyitotta meg az utat az új magyar társadalmi dráma előtt Csiky Gergely „Proletárok" és „Mukányi" című darabjainak gyors egymás utáni sikeres bemutatásával. A hazai színpadon addig ismeretlen klasszikusokkal gazdagította a műsort: a goethei „Faust", Grillparzer „Medeá"-ja és Byron „Manfréd"-ja nyitotta a sort, bemutatta Goethe és Racine „lphigeneiá"-ját és a csúcsra érkezett Szophoklész „Elektrá"-jával. A korabeli újdonságok sem kerülték el figyelmét: elsősorban Ibsen-bemutatói váltak a műsor értékes részévé: egymást követte a „Nóra", „A társadalom támaszai" és „A népgyűlölő". Legnagyobb érdeméül, - a műsor gerincének irodalmi értékei mellett -, a fegyelmezett együttes munka, a korszerű játék kialakítását tudják be. Rendezéseiben valószínűleg a kor nagy újítása, a történeti hűségre törekvő meningeni stílus hatása volt érezhető, - a tiszta beszéd igényét talán a Comédie Francaise-től tanulta. Az „aranykor" együttesében ekkor nőttek föl azok a művészek, akiket még Szigligeti szerződtetett: Jászai Mari, Márkus Emília, Helvey Laura, Nagy Imre, Halmi Ferenc, Szacsvay Imre és Vizváry Gyula, - és épülnek be a társulatba az újak: Mihályfi Károly, Fáy Szeréna, Csillag Teréz, Gyenes László, Gabányi Árpád, Hegyesi Mari, Császár Imre. A szorgos munkát az 1892-es nagysikerű bécsi vendégjáték tetőzi be. Paulay európai színvonalra emelte az alig félévszázados színházat.