„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

sétáló volt, zavarta a nyilvánosság. A szerep tanulása külön öröm voit számára. Gyöngybetűkkel mindig leírta az egész szerepet magának, megtervezte maszkját, mozdulatait, kosztümjét, a szerep egész lelki holdudvarát. A színházat gyermeki hittel élvezte, Önfeledten tudott kacagni, szenvedni a zsöllyékben is. Tartózkodónak hitték, pedig csupán tapintat élt benne az emberek iránt. Szerette pályatársait és az embereket. Hinni akart, hitt is az emberben. Szerepek légióit keltette életre. Amikor a Hamlet nagy sikere után (1939) megkérdezték, mi a titka, azt mondta: „Bizonyos koron túl megtanultam, hogy az eszközeimmel takarékoskodjam ... A színésznek szüksége van önmaga ellenőrzésére." Az élet különös paradoxonja, hogy ez a színész, akit a régi Magyarországon „talpig úrnak" tartottak, akinek egy-egy látogatásáért közjogi méltóságok versengtek, akit a főrendek magyar főrendnek hittek, pedig fotográfus családban született Munkácson, ez az ember a szocializmus világában érte el színészi pályájának zenitjét, olyan alakításokkal, mint a Hős falu Comturja, mint a Farkasok és bárányok Csugunovja, az Egy magyar nyár Bernát Gábora, Don Salluste a Ruy Blasban, Lomb ezredes Gyárfás vígjátékában, Alfieri ügyvéd a Pillantás a hídról-ban, s Prospero Shakespeare Viharjában. Rendezők, színészek tanultak tőle, mert környezetét magatartásával, lényével kényszerítette arra, hogy tisztelni kell a művészetben a művészt. Tőkés Anna Marosvásárhely, 1903. 3. 1 -Bp., 1966. 12. 25. Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, Kolozsvárott járt színiiskolába, és 1923-ban Temesvárott lépett színpadra, ahonnan Aradra került, majd Bárdos Artúr a Renaissance Színházhoz szerződtette. Itt váratlanul nagy sikert aratott bájos Stellájával (Crommelynck: A csodaszarvas). Egy csapásra a művészeti érdeklődés középpontjába került, valósággal kapkodtak érte a színigazgatók. Felléptette a Nemzeti, a Víg, a Magyar Színház, közben hat hónapig Beregi együttesével Amerikában járt. 1935-ben végleg a Nemzeti Színház tagja lett. Kitűnő színésznő volt, mindent jól eljátszott, amit vállalt, de legigazibb sikereit és legszebb művészi eredményeit tragédiákban érte el. Jászai Mari művészetének közvetlen folytatója volt, de már a 20. sz. modern lélektani ismereteivel, tapasztalataival felvértezve. Ösztönös színésznő volt, aki először csak érezte szerepeit, de azután nagy akaraterővel tudatossá csiszolta az alak teljes történeti és lélektani hátterét. A színpadon és az életben is királynői jelenség volt, erőteljes jellemábrázoló tehetsége mellett érvényre jutott szépsége is. Egyik legkiválóbb szerepe Racine „Phaedrá"ja volt. Fontosabb szerepei: Hilda (Ibsen: Soiness építőmester), Ophelia (Hamlet), Margit (Faust), Jessica (Shakespeare: A velencei kalmár), Viola (Shakespeare: Vízkereszt), Melinda (Bánk bán), Mária (Schiller), Goneril (Lear király), Éva (Az ember tragédiája), Irene (Herczeg: Bizánc), Erzsébet (Shakespeare: III. Richárd), Gertrud (Hamlet), Gertrudis (Bánk bán), Jokaszté (Szophoklész: Oidipusz