„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

V. „A SZÍNHÁZ KATEDRA, MELY EGÉSZ TÖMEGET TANÍTHAT." (Gogol)

tartások épültek egybe, mintegy szövetkeztek logikus beszédre, színpadi cselekményre, vagy szóval ki nem fejezhető tartalmak közvetítésére. Ez a totális színpad minden látványos közvetítő elemet magába olvasztott: a mozgást, a táncot, a kórust, a mimikát és gesztusokat, a verset, a prózát és a zenét. Más volt, mint a hagyományos dráma vagy pantomim, bár egyes produkciói ez utóbbihoz hasonlítottak leginkább. Nálunk, és általában közép-kelet Európában az avantgárdé nemcsak művészeti irányzat volt, hanem politikai állásfoglalás. így érthető, hogy Palasovszky új színházi törekvéseiben a munkásságra támaszkodott, produkcióiba munkás fiatalokat szervezett be, közönségének jórésze is munkásokból, illetve baloldali értelmiségiekből állott. Az 1920-as évek ellenforradalmi kultúrpolitikája ezért üldözte és próbálta elhallgattatni színházi vállalkozásait, őt magát nemegyszer bíróság elé állítva, produkcióinak egyikét-másikát rendőrhatóságilag betiltva. 1925-ben a Zöld Szamár nevű avantgárdé színházzal indult el ezen az úton, Hevesy Ivánnal és Mittai Lászlóval. Munkatársai voltak Madzsar Alice, akinek mozgásművészeti iskolájában Palasovszky tanított is, továbbá Tamás Aladár író, költő és műfordító, Róna Magda táncos-színművésznő; színpadképeit többnyire Bortnyik Sándor festőművész (1893-1976), az aktivisták elnevezésű képzőművészeti csoport egyik alapítója tervezte. A Zöld Szamár produkcióiról, amelyben Ivan Coll és Jean Cocteau dramatizált költeményei, illetve kis darabjai szerepeltek Illyés Gyula fordításában, Kosztolányi Dezső így írt: „E kis színház mögött néhány fiatalember áll. Hangsúlyozzuk, hogy semmi közük a régóta levitézlett külföldi divatokhoz: futurizmushoz, expresszionizmushoz, dadaizmushoz. Az előbbi két irányhoz valóban nem húznak. De ami hajlandóságukat illeti, úgy látom, hogy mégis a dadaizmussal tartanak atyafiságot. Ők nem vállalják ezt a rokonságot. Mindössze egy szatirikus színházat akarnak megteremteni, hol tormát reszelhessenek a mai erkölcs, hit nélkül szűkölködő társadalom orra alá. Ivan Coll két költeményét jelenetezik meg stílusosan, úgy, hogy egy igéje sem vész el, szemünkbe szökken, ami fontos és jelentős. Cocteau komédiája egészen dadaista. Friss kedvvel, eredetin hozták színre ezeket az apróságokat; a kiállítás gazdag ötletekben, a színészek értik a szerzők szándékát, a régi görög kar gúnyos szereplése megrázó. Hogy a vállalkozás fönnmarad-e, életképes lesz-e, az nyilván nem rajtuk múlik." Valóban, nem rajtuk múlott, hogy el kellett hagyniok a Csengery utcai Művész Színpadot, ahol a Zöld Szamár két bemutatóját tartották. A következő évben (1926 tavaszán) az átalakított társulat Új Föld néven folytatta előadásait a Zeneakadémia kistermében. Itt került bemutatásra Tristan Tzara dadaista ihletésű darabja, a Felhőzsebkendő, ugyancsak Illyés Gyula fordításában, valamint Palasovszky Ödön: Oedipus kezei című produkciója. 1928 februártól az Új Föld csoport Cikk-Cakk esték néven konferansz-revüt alakított ki, amelyeken szimultán színpadot alkalmaztak. Erről a csoport így írt: „A Cikk-Cakk esték szándéka a mai ember százféle zegzugos útjának kereszteződéseiben az élet igazi ritmusát, benső lüktetését megkeresni. Olyan közönséghez utat találni, amelynek van bátorsága szembenézni a ránk öregedett szellemi és