„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

A realisztikus társadalmi drámák rendkívüli, valami valóságon túli fény villódzásai kísértetiessé tették alakjait. Az „Amerikai Elektra" Orinjára emlékszem ezek közül, mint elsőre: a mesteri biztonságra, ahogy az őrület elhatalmasodását, az utat tévesztett szerelem tébolyát elénk idézte. Aztán a két színészre, akiknek alakjában a maga színészvilágának minden tündöklését és örvényes mélységét belefoglalta: Osztrovszkij „Erdő"-jének kóbor ripacshős Sanyarovjára, meg Gorkij „Éjjeli menedékhelyéének Színészére: az álom, a teremtő, újraszülő, s végül is mindent elpusztító illúzió e holdkórós varázslójára. Ibsen „Nórá"-jának Rank doktorát a legnagyobbakkal láttam világszerte és Budapesten; de Tímár mindegyiket felülmúlta: elesett volt anélkül, hogy szánalmas, félelmes anélkül, hogy hátborzongató lett volna. S végül az utolsó szerep, amelyben nemcsak sorrendben, de minőségben is pályája ormára hágott: Willy Loman „Az ügynök halálá"-ban. Ezzel a szereppel egyszerre lépett át a halálba és a halhatatlanságba. Mert ezt a produkciót nemcsak a nézők-hallgatók nagyító, változtató, mitizáló emlékezete, hanem a kép és a hangszalag is megőrizte. Ha valaha kimagasló példán akarják majd megmutatni a magyar Sztanyiszlavszkij-stílus magasiskoláját, Tímár Józsefnek ezt a művét kell elővenni... /KERESZTURY DEZSŐ/ Somlay Arthur Bp., 1883-1951 A szenvedély és az értelem feszültségei táplálták egész életét, egész művészetét. Lényegében két színházhoz kötődött: pályája elején és végén folyamatosan a Nemzeti Színházban játszott, összesen mintegy tizenöt évet; tizenhetet pedig, a két világháború között, a Vígszínházban. Kisebb magánszínházakba is ellátogatott, és mindvégig a magyar színművészet vezető alakja maradt. A felszabadulás után kétszer is Kossuth-díjjal tüntették ki és Kiváló Művész lett - az elsők között. Hallatlanul szuggesztív egyéniség volt a színpadon és a filmen egyaránt. Stílusát forradalmian modernnek és erőteljesnek tartották, amikor először lépett színpadra és mintakép maradt akkor is, amikor a realista színjáték igényei szerint mértek. A most élők közül talán sokan emlékeznek még nagy színpadi alakjaira: Jegor Bulicsovra, Alexej Kareninre vagy Petur bánra. És persze a filmekre: a „Valahol Európában" Művészére és a „Különös házasság" Fischer érsekére. De azt sem lehet elfelejtenünk, hogy a magyar színpadokon ő volt az első Edgár kapitány (Strindberg: Haláltánc), az első Dr. Relling (Ibsen: Vadkacsa), Oswald a Kísértetek-ben, az első Szakhmáry az „Úri muriban", először szólaltatta meg az Athéni Timon világot átkozó keserveit és játszotta el meleg emberséggel egy embertelen korban a Rendezőt, „A mi kis városunk" előadásain. És vállalta azt is, hogy sikerre vigyen egy kényes politikai figurát egy fiatal magyar író első darabjában (Isof János a „Hősök nélkül"-ben, 1942-ben, Hubay Miklós szatírájában).