„Én a komédiát lejátsztam…” (MSZI, Budapest 1981)

I. „MŰVÉSZNEK LENNI NEM SZAKMA, HANEM SORS." (Goethe)

csak suttogást vélt hallani a színfalak mögül. Mintha rossz hír érkezett volna valahonnan. Olyan hír, amit titkolni próbálnak előtte. Nem lehet más, mint hogy.. . és ő játszik! Azt játssza, ami történt! Vagy ami éppen most történik! Halálba játssza a legkedvesebbjét! Megfordult vele a világ. Ájultan esett össze. Le kellett engedni a függönyt. „Milyen különös felvonásvég!" mondogatták meglepetten a nézőtéren. Kicsit váratlan, de érdekes! És Bajor gyönyörűen csinálta az ájulást. Művészi szépen!" Később folytatták az előadást, de a közönség mindvégig megmaradt abban a hitében, hogy Gizi ájulása a darabhoz tartozott. Hiszen olyan plasztikusan hanyatlott a földre, ruhája bő redői olyan festőién hullottak köréje. Tévedhetetlenre iskolázott izomzata önkívületében is olyan fegyelmezetten működött, hogy senki sem sejtette: egy pillanatra megszakadt benne a színjátszás árama. Egy pillanatig csak ember volt. . . /GÁSPÁR MARGIT/ Ki is volt Ő valójában? Szabálytalan teremtmény volt, mondják, akik közelebbről ismerték: százféle ÉNnel rendelkező lény, csupa ellentmondás és szélsőség. Született önvarázsló, aki a természetét folyton mássá bűvölte. Ha hozzányúlunk, a kezünk közt változik át önmaga ellentétévé. Nálunk, a mi rideg történelmi éghajlatunkban inkább a Jászai Mari-, Varsányi Irén-, Ódry Árpád-, Szacsvay Imre-típusú színészalkatok termettek, akik egyéniségük gyötrelmes reinkarnációjával lényegültek át szerepeikbe. Ők egész életükben magukat vésték, faragták, bontották; szinte a kövek ellenállásával birkózva. Míg Bajor az Eleonóra Dusék rokonságába tartozott. A könnyen idomulni kész alkatok közé. S mintha maga is melegebb égtájon, fényesebb ég alatt, boldogabb múltú hazában született volna. Bajor Gizi a legigazibb Játékos volt, akinél a szerep nem megoldandó feladat, hanem létfeltétel: csak akkor él, ha játszhat, s ha nincs közönsége, kétségessé válik a léte is. Elképzelni őt egy üres szobában? Egy kopár mezőn? Vagy egy hajnali tengerpart magányában? A szereptelen állapot egyszerűen megsemmisítette volna. Abban az üres szobában legalább egy tükörre lett volna szüksége, hogy magával szembekerülve, újra létezzék. Azon a kopár mezőn egy víztócsára, amelybe belenézhet. Vagy azon a hajnali tengerparton egy kóbor állatra legalább, akit el tud bűvölni. S hogy volt-e benne valami állandó? Tán csak önmaga megteremtésének szüntelen, sürgős igénye. Bajor a legalanyibb művész, akit a magyar színháztörténet számon tart. Nem annyira írókat és hősöket játszott, hanem emberi „őstartalmakat" és kapcsolatokat; azt, ami mindannyiunkban közös, meg azt, ami a leginkább pillanathoz kötött és mulandó. Az egyiket csalhatatlan női ösztönével oldotta meg, míg a másikat rendkívül eszes és találékony helyzetismeretével. S a két végletből teremtett egyensúly: maga a szerep volt. Bajor mindig azt játszotta, aminek a szó csak jel-