Alpár Ágnes: A kabaré - A fővárosi kabarék műsora, 1945-1980 (MSZI, Budapest, 1981)
BEVEZETŐ
amelyet a kabaré Nagy Endre korában képviselt, amikor semmitmondó bohózatok mellé bocsánatkérésképpen egy-egy irodalmi müvet is műsorra tűztek, Ez a műfaj meghalt." - írta Gádor Béla 1948-ban. ,,A mai kabaré mindvégig mulatságos formában gyakorol kritikát és önkritikát a társadalmi ferdeségek, a bürokrácia túlzásai és más effajta kinövések felett, ugyanakkor pedig harcol a demokrácia célkitűzései érdekében. Fegyvere a humor. Hogy a mai kabaré még nem született meg egészen, annak az az oka, hogy a mai közönség vegyes rétegződésű, s mivel a kabaré kis befogadóképessége következtében kénytelen drága helyárakkal dolgozni, éppen azok a tömegek szorulnak ki, amelyek igényeikkel hivatva lennének a kabarét irányítani." (Pesti Műsor, 194S. 7. sz r ) Amikor 1949-ben a törvénytelenségek elkezdődtek, velük a bizalmatlanság fojtó atmoszférája is rátelepedett szellemi életünkre. Kialakult az a téves nézet, amely szerint a humor és szatíra egészségtelen, öncélú jelenség, s nincs helye abban a társadalomban, amelyik a szocializmus alapjait rakja le. A hivatalossá vált dogmatikus álláspont lényegében a kabaré műfaj átmeneti megszűnéséhez vezetett. Különösen az 1950-ben megalakult Színház- és Filmművészeti Szövetség képviselte nagyképű következetességgel ezt a szűklátókörű, mosolytalan álláspontot. Folyóiratában, a Színház- és Filmművészetben többek közt ilyesféle megbélyegző szentenciákat olvashatunk a kabaréról : „Egyetlen drámai műfaj sincs, amely oly terhes, ocsmány ,örökséggel' küszködne, mint a humoros jelenetek, a tréfák, a kabaré, amely hosszú évekig a legszűkebb nagypolgári rétegek ,házi' műfaja, ,csemegéje' volt, s a tömegek legfeljebb a kabarékban használatos ,pesti' nyelvferdítésekkel, a cinizmus világszemléletének argot-jával, a ,sodródással' és az ehhez hasonlókkal ismerkedhettek meg általa." (Színház- és Filmművészet, 19 ji. 8. sz,. 249. p.) A dogmatikus művelődéspolitikai irányítás esztendei a szólás- és sajtószabadság lehetőségeit is leszűkítették. A kabaré pedig már Nagy Endrétől kezdve az újságírás, a politikai publicisztika folytatása. Nem véletlen, hogy kiemelkedő kabaré-alapítóink, konferansziéink szinte valamennyien az újságírást hagyták oda - illetőleg vitték kabarészínpadra. Újságíróként indult pályáján Kellér Dezső, akinek a konferálás a felszabadulás után vált főfoglalkozásává. 1945-ben a Pódium második műsorát már ő konferálta s a jelenetek egy részét írta, 1949-től a Kamara Varieté, majd 1951-től, megalakulásától a Vidám Színpad konferansziéja, írója. A Vidám Színpad működésének másfél évtizede Kellérkorszak néven vonul be majd a kabarétörténetbe. Kellér bölcs-kesernyés pesti humora, az irányított sajtó és irányított közvéleménynek egykorú-egyhangú kórusában - miközben a kabaréra is ránehezedett a kritikátlan semmitmondás követelménye - gondolkodásra kényszerítette a nézőket. Újságíróként kezdte pályáját Tabi László, akinek neve ugyancsak szerepelt a kabaré háború előtti történetében is. A felszabadulás után Tabi írásaiban és
