Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)
Hallgatási zónák
könnyebb helyzetgyakorlatok révén kidolgozni. Ezután kell áttérni a szerző szövegére. Gyakran azonban bántó jelenséget észlelünk: látszólag nagyszerűen halad a munka, de csak addig, amig rá nem térünk a szerző szövegére. A darab szövegére történt áttérésnél eddigi eredményeinkből alig marad meg valami a hallgatási zónákban. Miért? Erről majd később szólok. Az elmondottakból világosan következik, hogy amikor a hallgatási zónákban való aktiv, alkotó életért küzdünk, azért küzdünk, hogy az élet szervesen fejlődjék a szerepben. Harc ez egyben a szerepben való élet folyamatosságáér t: harc a színpadi alak teljességéér t. Szervesség. folyamatosság és teljessé g, ez a három tényező a legközvetlenebb kapcsolatban áll egymással. Egyúttal azonban ezekkel a tényezőkkel van a legtöbb baj is a hallgatási zónákban. Előfordulhat természetesen szöveg közben is, hogy a színészben nincs alkotó aktivitás, mi azonban a normától való leggyakoribb eltérést akarjuk megvizsgálni. Az a kérdés érdekel bennünket: miért lankad el az alkotó feszültség a hallgatási zónákban? Az egyik ok a színésznek az a tudat mélyén rejlő meggyőződése, hogy csak akkor kerül a nézőtér figyelmének gyújtópontjába, amikor beszélni kezd. Amikor azonban abbahagyja a beszédet, olyankor állítólag kilép a néző figyelmének köréből. Ez igy is van, meg nem is. Természetesen a szinész hangjának felcsendülése ujabb serkentője a néző figyelmének, de tévedés lenne azt hinni, hogy a hallgatási zónákban a szinész nem lehet a figyelem gyújtópontjában. Másfelől: amikor a szinész akaratlanul beszélni kezd, vér áramlik agyába, idegei megfeszülnek, akaratát mozgósítja. Kétségtelen, hogy itt két teljesen különböző közérzetről van szó: az egyik aktívabb, a másik gyengébb. Ez a színésznek vérévé válik már a színpadon tett első lépéseitől kezdve. Ebben az értelemben kialakultak a feltételes reflexei: pszichikai életének a színpadon hol emelkedő tónusa van /amikor beszél/, hol pedig gyengülő tó- 68 -