Szekeres József: A színpadi alak problémája, (SZTI, Budapest, 1961)

Az átalakulás művészetéről

ta résztvevőinek erre a kérdésére Popov a következőt válaszolta: "Abban a kérdésben, hogy a szinész önmagából vagy az alakból kiindulva haladjon-e, egy dolgot sikerült eddig rögzíteni: a formulában a legfontosabb a haladn

i ige. Hogy önmagából kiindulva haladjon az alak felé vagy az alakból kiindulva önmaga felé, ez a szinész művészi egyéniségétől és külön-külön minden egyes alkalomtól függ. Az alakká való átalakulás szerves folyamatában a színész mindenképpen meg fogja találni önmagát a szerepben és a szerepet önmagában. Az alak ugyanis dialektikus egység: a szinész Énj

e és az alak Ö-.1

e. A skolasztikus gondolkodású emberek azonban igy vélekednek: az alakítás elvét valló szinház színésze mindig az alakított figurán kivül áll, csak az alak burkát teremti meg, az átélés elvét valló szinház színésze viszont alakká változik át, felolva

d az alakban. Az ilyesfajta ,átalakulásról' mondotta Sztanyiszlavszkij, hogy ez minden bizonynyal ideggyógyintézetbe juttatná a szinészt. A kérdés tehát az egyik szinész számáré abban rejlik, hogy tudatosan kiesik az alakból, s ha élni kezdett az alakban, akkor ez az ő baja. A másik szinész arra törekszik, hogy maximális frekvenciával ingadozzék az Én és az Ő között. S olyan ez a frekvencia, hogy a szinész és az alak egy lényben:

a szinész alakjában olvad össze. Hogyan lehet elszakítani a tudatát a színésztől, az élő embertől? Az alakítás elvét valló szinházban elképzelhető az ilyen elszigetelés. Vannak tehetséges színészek, akiket folyton az izgat: értékeli-e a közönség, amit csinálnak? Ezért azután mindig kidugják orrukat a színpadon ábrázolt alakból: ne feledjék el, mondják, hogy ez az én márká

m, ón csináltam meg igy. A szinész valósággal virtuskodik az összeötvözetlenséggel, mintegy hangsúlyozza saját szerzőségét, holott erre semmi szükség.