Fuchs Lívia: A tánc forradalmárai. Vendégszereplők 1898 és 1948 között. Bajor Gizi Színészmúzeum, Budapest 2004. március 19 - május 2. (Budapest, 2004)
Az amerikai modern tánc előfutárai
sem jut az ember lélegzethez a csodálattól, az extázistól.”^ St.Denis pszeudo-rituális táncai láttán a test “meztelensége” nem kap teret a reflexiókban, vagy ha igen, most eló'ször a hazai sajtóban, a tánc védelmében. Kosztolányi Dezsó' például a tánc ó'siségének bizonyítékát ismeri fel St.Denis táncában: “Ezen a földön még mindig ikertestvér a fülig bebugyolázott szemérem és a női test ősi bujasága és éppen ebből a frigyből sarjad a legősibb művészet, amely régibb, mint a Védák és a Szentírás s majdnem olyan vén, mint maga az ember. A fekete kanadai lány is ezt az ősi művészetet adja a kacskaringós hindu tánc szeszélyes lüktetésében vad természetességgel és naiv perverzséggel. Valami elemi, ősi mennydörgésszerű van e táncosnő stilizált táncában, amely már annyira ódon, hogy szinte új s oly modern, hogy a kultúrától agyonkínzott ember idegeit is megsajgatja. Ruth St.Denisben egy ősi jelenség áll előttünk, a tánc művészete: maga a tánc. Távol mindentől, ami magyarázó és ábrázoló, egy figurális, légiesen könnyed vonalcsoportot látunk mereven és stilizáltam mint évezredes reliefeken, mert a művésznő tisztában van vele, hogy nem egyéb, mint emberi érzések és indulatok finoman rezonáló médiuma. A nyúlánk, rugalmas, szépséges test Ruth St.Denisnél szoboranyag csupán, melyet szobrász-ihlettel idomít kedve szerint. Az orfeum-tánc szédelgői oly messze maradnak mögötte, mint a falusi malacbanda vinnyogása a bayreuth-i zenekartól.”^ St.Denis táncának erotikusságát Bródy írása is említi, de ő épp a modern nagyvárosok szórakoztató iparában fontos “kiszámított érzelmesség” hiányát értékeli St.Denis szólóiban. “E jövevény lány egy üres kehelyből holtra és az égbe issza és táncolja magát. Ami azonban a csókot illeti, csókolni Ruth sajna nem tud. Csak leheli, csak jelzi, ezt nem fogják érteni e cuppanós városban, ahol éjjel - sőt nappal is - egyebet sem csinálnak. Nem szemrehányásképpen mondom, én ennek a mi levantei bujálkodásunknak nem vagyok ellensége. Hanem a táncosnő hangtalan, erőtlen, álomszerű csókjában van valami, ami a miénknél még különb, mintha az ő csókseriesei után nem kellene pihenni, mintha folytatható volna a végtelenségig, mintha az ő testének nem volnának kimerülései, mintha a hindu táncosnőknek a teste már nem is volna test, hanem valami olyan szervezet, amely szilárd és színes alkotása ellenére már majdnem egyenrangú a lélekkel.”^ A szabad tánc lassacskán tehát polgárjogot nyert a fővárosi színpadokon, s lassan a színházról vallott elképzelések is változtak. Amit néhány éve még egyértelmű hanyatlásként írtak le, azt 1908-ban Ignotus a fejlődés velejárójaként értékelte. “A színpadon elsősorban színpadiság kell, minden egyéb csak ezután következik. A színpad ennélfogva inkább rokon a cirkusszal, mint az irodalommal, s amin egyre jajgatnak: a cirkusz betörése a színpadra, a diszkrét francia operett helyébe a lábikrákon épülő angol operett betolakodása, a színpadi tánc gyönyörű újjászületése...mindez nem hanyatlás, hanem fejlődés, helyes fejlődés, egy pórázon tartott művészet bátor felszabadulása és magamegtalálása.Ha valamelyik művészet, hát a tánc bizonyosan segített abban, hogy a színház leváljon az irodalomról, még ha ezt egyáltalán nem mindenki élte meg fejlődésként. Lengyel Menyhért is a régről jól ismert érvekkel száll szembe Ignotussal, mert szerinte a “nagy tündéries látványosság, a fényes díszlet, a kápráztató világítás, a balett a maga meztelen táncosnőivel”^ annak a jele, hogy a színház nem az értelemhez szól. Vagyis még mindig szemben áll intellektus és ösztön, szellem és test, magasztos és alantas. De alig két év múlva új hang szólal meg a Nyugatban. Csécsy Imre azt állítja: “a ‘szellemi kultúrát’ nem kell félteni a test kultuszától. Sőt a testkultuszhoz föltétlenül szükséges a kultúra magasabb fejlődési foka, az általános testkultusz csak általános jólét és általános felvilágosodás alapján jöhet létre. A kultúra mindig megtalálja önmagában azokat az erőket, melyek fejlődésében előbbre viszik, az emberi egészség, szépség, erő öntudatát és művészi értékét a sport és az abszolút tánc fogják kifejleszteni az emberiség számára.”^® Új korszak kezdődött tehát, amelynek első képviselői hamarosan megérkeztek a magyar fővárosba.
