Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Kolozsvár

KOLOZSVÁR

74

MAROSI PÉTER

árnyalásával érvényesíthette volna igazából mindazt, amit Apáczai és Basirius „hazugságának" és „igazmondásának" a drámai ellentmondásáról fentebb kifejtettem. Ilyen megoldásra azonban nem akadt, s így a hitvitának nem volt annyi belső hitele, drámai jelentése, mint a koldusok bakalódásainak vagy Apáczai későbbi belső monológjának. Ezért aztán a második felvonás szereplői bizonyos értelemben súlytalanság állapotába kerülve mondták el a dráma közepébe ékelt expozíció amúgy is túlbonyolított (mert kortörténeti adalékokkal és terminológiával terhelt) szövegét.

Mondták becsülettel, szépen is. László Gerő néha olyan hévvel tagadta azt, amit a harmadik felvonásban aztán bevall önmagának, mintha nem is a Tornyot választok Apáczaija, hanem régebbi, másféleképpen hősi Apáczaijelenítések elevenedtek volna meg előttünk. Horváth Béla Basiriusa a maga nemében kitűnő kabinetalakítás, egy rajongó-kártevő diszkrét karikírozása, de a vendég-professzor missziójának fenyegető nagysága nem érzékelhető elégségesen játékában. Héjjá Sándor Rákóczija talán jobban megközelítette azt az expresszív játékstílust, amely nem uralkodott eléggé ebben a felvonásban. Művésztársaik pedig valamennyien (neveket tovább nem sorolok) nagy odaadással szolgálták e felvonásban is a dráma ügyét, de a beállítás megoldatlanságai folytán az előadásnak ez a harmada nem vált igazából művészi szenzációvá. Láttunk már ilyent.

Van ítélet

Meglepett az első felvonás, nem elégített ki a második; az előadás sikere azonban messzehangzóan kiteljesedett a harmadikban. „A torony harangháza. Gerendák. A harang mellett ablak. Ajtó" - írja Páskándi, mire Kölönte Zsolt az említett üres színpadra leereszt a zsinórpadlásról néhány fémcsövet (néhány reflektor rajtuk), s olyan bűvészmutatványszerűen képezi ki szemünk előtt a fentebbi szerzői utasításban jelzett játékteret, hogy a nézőtér felmorajlik a meglepetéstől. Harangház, de börtön is ez a rácsrendszer. Ebbe zárva, egy monumentális labirintusban vergődve néz szembe most már a „tornyot választó" Apáczai sorsával, korával, tragédiájával és általában: a fentebb jelzett tragikummal. Ez a felvonás éppen olyan művészi győzelme László Gerőnek, Harag Györgynek, Kölönte Zsoltnak, mint az első felvonás a maga protagonistáinak. László Gerő újra színészi pályájának egyik csúcsára jutott fel ezzel az alakítással. Páskándi szövegét hatalmasan kivetítve, a harmadik felvonás szenvedélyes jeleneteiben tulajdonképpen