Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

A legfiatalabb rendező

295

a fiatalság jut eszembe. A halálosan beteg Harag György fiatalsága. Mert biológiai állapottól, életkortól függetlenül ő volt az egyik legfiatalabb rendező, akivel valaha is találkoztam. Nem akart ismételni, minden próbát másképp indított el, minden előadását másként kezdte el, és az utolsó pillanatokban is volt bátorsága változtatni.

Volt egy közös tervünk, Az ember tragédiája megrendezése. 1983 nyarán három héten át dolgoztunk, tervezgettünk. Az előadás Kolozsvárott lett volna, persze nem engedélyezték a darabot. De az a három hét így is sokat jelentett nekem. „Házi feladatokat" adott: „Te most gondolkodj a végén, én az elején, aztán te a londoni színen, én a párizsin..." Együtt álmodoztunk, és persze minden jelenetet alaposan megbeszéltünk. Nem egy módszert, nem egy darab megfejtését kaptam én ott, hanem egy szellemiséget, aminek érvényesülnie kellene most is, saját társulatomnál: minden apró részlet kíméletlen kivesézését, az állandó elégedetlenséget tanulhattam el tőle. Nem a módszer számít, hanem a szellemiség. Amikor egy jelentős színházi alkotó - Harag ilyen volt - nekifog egy munkának, akkor azonnal érzékelhető, hogy mindig felteszi az alapkérdést: mi a színház, mi dolga van most, a jelenben? Manapság sokan, méghozzá nemcsak a tisztes mesteremberek, de a tehetségek is beérik azzal, hogy önmagukat mutogatják, ahelyett, hogy a világról próbálnának megfogalmazni valamit. Gyuri a jelenre koncentrált. Ezért tudott közepes darabokból is jelentős előadásokat létrehozni. Azt lehet mondani, hogy előadásai kelet-európaiak voltak. Legyen az a Tarelkin halála, a Szerelem vagy a Cseresznyéskert. Nem volt mindig sikere. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül tői a közönség nagy része olcsó szórakozást várt. Márpedig Gyurit itt is az foglalkoztatta, ami Móriczot és Caragialét összeköti: a lét alacsony fokán élő emberek miért akarnak mindig ünnepélyesek lenni, és miért akarják ezt hősiesen megélni? Gyuri ezt vizsgálta, és a legendákat ismerve úgy hiszem, ezt vizsgálták az egykori Székely Színház legjobb előadásai is.

Mindig azt állította, hogy az első próbák idején a majdani előadás nyolcvan százalékáról semmit sem tud. Ezt senki sem hitte el neki. Kipróbált valamit, elvetette, kipróbált mást, feladta, újra kezdte. Képes volt a kétely, a kétségbeesés, a semmit nem tudás űrjébe visszamerészkedni és onnan elindulni. Nyitottság és bizalom kellett ehhez. Ő megengedhette magának, hogy bevallja tudatlanságát a színésznek. Emlékszem az Éjjeli menedékhely próbáira. Én akkor másodéves főiskolásként Kolozsvárott tébláboltam. Többszörös szerepcseréket láthattam: Bubnovból Luka lett, Lukából Kieses és így tovább. Aztán született egy gyönyörű előadás. Sajnos, nem sokszor játszották. Ő a kudarcokból, bukásokból is fel tudott állni, sőt mondta is -EPILÓGUS