Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Epilógus
EPILÓGUS 282 VICTOR PARHON tünk el. De lám, bejelentik a menet érkezését, az állomásról jövők élén az oly nagyon megilletődött Ranyevszkaja földbirtokosnő lépdel, aki nemcsak az öreg cseresznyéskerttel találkozik, melynek még tulajdonosa, hanem saját gyermekkorával, saját cseresznyéskert-képével is. Ez az a pillanat, amikor a második függöny is - mint egy fátyol, mely régóta elködösítette tekintetünket - felemelkedik, és Ranyevszkajával együtt mi is behatolunk a cseresznyéskertbe, ahol ő mindent változatlannak talál, pedig nem a jól ismert falusi udvarházba vagy a „gyerekszobába" lép, hanem abba az „időalagútba" vagy „én-alagútba" (a színházi metafora terébe és idejébe), amelybe szinte észrevétlenül - de a színházi csodába való „beavatási" előkészület által megbűvölten - mi is beléptünk. Az anyagtalanság, a látszólagosság - az, hogy amit először látunk, az is furcsán ismerős -, valamint egy színházi világban való különös megpihenés érzete mindvégig elkísér bennünket és az előadás strukturáló erejeként működik: felkavaró egységet teremt a színpadi kifejezés és a befogadás lelki mechanizmusai között. A rendező Harag György és a díszlettervező Romulus Fene? egy eredeti csehovi térben alkotta meg e sokféle és lehetséges lelki találkozás geometriai helyét, mely jelentésein keresztül anélkül látszik kivonni magát a földi ideiglenesség alól, hogy ezáltal kevésbé lenne földrajzilag és pszichológiailag meghatározott. Óriási és mégis nyomasztó. Elbűvölő és ellenállhatatlan, mint a lét ontológiai hívó szava, melyet csak leegyszerűsítünk, ha „időalagútnak" nevezzük, végül, mint nézőt, magába - vagy önmagadba - szippant. így jön létre a befogadás váratlan és nem sejtett mélységű önmagára vonatkoztatottsága, mert hä Anton Pavlovics Csehov teljes joggal mondhatta, hogy „egész Oroszország a mi kertünk", akkor Harag György is okkal hihette, hogy az élet, a mi egész életünk is lehet egy kert. Előbb vagy utóbb valamelyik Lopahin kezére jut majd - aki könyörtelen, akár az idő -, és kivágják. Maradhat-e valami ebből a „cseresznyéskertből", ha az önmagunktól, a hajdani, már alig felidézhető énünktől való elválás kérlelhetetlenné és azonnalivá válik? Úgy tűnhet, hogy nem. Ranyevszkaja távozásakor, az őt befogadó metaforikus tér elhagyásakor Lopahin parancsára a megkapó „időalagút" tehetetlen rongyként omlik le. Valóban nem marad - ne maradjon - semmi ebből a felséges, csodálatos és virágzó cseresznyéskertből, mely megadatott nekünk? Haragnak marad a színház. És a színház eszméje. Mert amint ledől a „kert", feltárul előttünk a színpad, a színház üres doboza, mint életünk terének egy másik lehetséges metaforája. És a színészek, akik a darab szereplői voltak, többé nem tudnak kimenni eb-
