Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Epilógus

EPILÓGUS

266

NÁNAY ISTVÁN

selkedés mögött érződő riadtság és cselekvésképtelenség hallatlanul szomorúvá és tragikussá teszi a szereplők perspektíváját, az előadást.

Míg Újvidéken a fehér és fekete szín ellentéte határozta meg a látványvilágot, Marosvásárhelyen a különös díszlet és jelmezek együttese, illetve a fény és a sötétség kontrasztja. A tervező: Romulus Fene§, a világszerte ismert képzőművész, a marosvásárhelyi színház igazgatója. A díszlet nem utal konkrét helyszínre, sem a gyerekszoba, sem a ház többi helyisége, sem a cseresznyéskert, sem a mező düledező rommal nem jelenik meg a maga naturalista vagy realista valóságában. Huszonöt méter hosszú, hátrafelé tölcsérszerűen szűkülő, áttetsző textíliából készült barlangszerű „csőben" játszódik az előadás. Ezt az absztrakt teret a textílián keresztül szórt, opálos fénnyel lehet megvilágítani, a világítás valami furcsa, sejtelmes, egyszerre valódi és álomszerű légkört teremt a színpadon. A díszletfalak nemcsak áttetszők, de „átjárhatók" is, nincs határozott kontúrjuk, ettől a kint és a bent viszonya bizonytalanná válik, olyan közeg veszi körül a szereplőket, amely puhának és oltalmat nyújtónak tűnik, de egyben kiismerhetetlennek is. A teret két alkalommal töri meg a rendező és a tervező: az előadás kezdetekor a színpadnyílást egy, sok apró, különböző stílusú és mintázatú csipkefüggönyökből összevarrt kortina zárja le, majd ugyanez a függönyfal osztja ketté mélységében a teret a színpad közepe táján a harmadik felvonásban. Különös anyagból készültek a szereplők ruhái: bársonyos tapintásúnak tűnnek, ám valójában kissé merev jellegűek, azaz a ruhák már anyagukban is egyszerre kényelmesek és kényelmetlenek, kifejezve ezzel a szereplőkben meglévő érzelmi és magatartásbeli kettősséget.

A ruhák szabása, stílusa kortalan, Csehov korát éppen úgy idézi, mint századunk későbbi évtizedeit.

A darab első jelenete a csipkekortina előtt játszódik. A függöny felgördülése után sokáig csak a cselédség tablóját látni, miközben édes-bús melódia hallatszik. Oldalról, a nézőtér felől lassú, kimért mozdulatokkal, merev háttal, hátraszegett nyakkal, de előrehajtott fejjel közeleg Lopahin. Kétsoros elegáns öltöny, puhakalap van rajta, kezében sétabot. A bot mintha tartást és méltóságot adna Lopahinnak. A bottól azonban még furcsább a figura mozgáskaraktere; a kitűnő színész, Ion Fiscuteanu bal kezét hátul a derekára helyezi, a jobbjában lévő bot szabályos lendítésével, koppantásával ritmust szab a figura lépéseinek, amelyek keresetten lassúak, így állandó a feszültség a visszafogott mozgás és a lefojtott belső indulatok, Lopahin lénye