Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Szabadka-Újvidék

SZABADICA-ÚJVIDÉK

236

GEROLD LÁSZLÓ

Ványa nem így találja. Neki egyáltalán nem tetszik az idő. Előrejön a színpad szélére, felénk fordul, a közönségnek mondja: „Ilyen időben kedve volna az embernek felkötni magát.

Hátul a függöny mögött a szolgáló hangja hallatszik: „Pipi, pipi, pipiké. .." A férfiak egyszerre odaszaladnak, általános zűrzavar, baromfikergetés. Majd váratlanul négykézlábra ereszkedve térnek vissza, és kutyákként mindenkit megugatnak, körülugrálnak. Elsősorban Jelenát ugatják körül, ő azonban most már érti a tréfát, megtanulta. Nevet. Jókedvűen sétál, majd az előszínpad közepén levő nyugágyba ül.

Hátulról egy hang kiált be: „Itt van a doktor úr?"

Asztrov, mint ki tudja kötelességét, tudja, hogy nem szabad késnie, azonnal indulni akar.

Csehov utasítása szerint „szemével a sapkáját keresi", Harag előadásában Asztrov a sapka helyett a táskáját keresi. Körbetekint, majd egy elnéző mosollyal megindul a ragyás képű Tyelegin felé, mozdulatából látszik a szándék: Add csak ide, pajtás, tudom, hogy te dugtad el! Néhány lépés után megtalálja a táskát, felveszi, visszafordul a színpad közepe felé. Táskáját jellegzetes mozdulattal a tarkójára emeli. Jelenára pillant: „Osztrovszkijnak valamelyik darabjában van egy ember - mondja -, akinek hosszú a bajusza és rövid az esze... Hát ez vagyok én. Nos ajánlom magam."

Menet közben még néhány szót ejt, nem minden szándék nélkül, birtokáról. Jelena érti a célzást. Szeretné, ha Asztrov még maradna. Kíváncsiskodva próbálja marasztalni: az erdőről, Asztrov doktor nagy szerelméről érdeklődik. De hozzáteszi még: „Maga fiatal ember, ahogy így elnézem... Nos, harminchat-harminchét éves lehet. Én nem hinném, hogy az valóban ilyen érdekes, csak erdő, folyton csak erdő. Egyhangú lehet."

A nyugágyban ülő Jelen mögött figyelő-álló Szonja megérzi a veszélyt, közbeveti magát: az erdő dicséretébe kezd, leckeszerű pontossággal ismétli azokat az érveket, amelyeket, nyilván nemegyszer, a doktortól hallott. Asztrov megdicséri, mint ahogy a jó tanulókat szokták, hozzálép, átfogja, és folytatja az erdő dicséretét. De néhány mondat után már ellép Szonya mellől, Jelena elé áll, és neki fejti ki véleményét, mert már replikája elején, Szonya mellett is, tulajdonképpen Jelenához beszélt. Monológja végén ismét a tarkójára illeszti táskáját, meghajlik a szépasszony felé - „Ajánlom magam," -, és a nézőtéren keresztül távozik. Szonya utána indul, de megáll az előszínpad szélén, integet, a tekintetével követi. Jelena Andrejevna a nyugágyból fordul Asztrov után.