Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Szabadka-Újvidék
SZABADKA-ÚJVIDÉK 230 GEROLD LÁSZLÓ vetően Ranyevszkaja alácsúszó, majd lecsüngő karja a vereség felismerésének kifejező pillanata. Egészen természetes, hogy a birtok elárverezését jelentő hír után színre lépő Lopahint - a cseresznyéskertet ő vette meg - és hatásosnak remélt bejelentését követően Ljubov Andrejevna szinte szó nélkül tűnik el, tudja, képtelen lenne bármit is tenni, amitől saját sorsának változását remélhetné. Egyedül a szüntelenül pénz után futkosó Szimeonov-Piscsik marad Lopahin mellett: ha pénzről van szó, akkor az ő kíváncsisága és csodálata határtalan. Azaz mégsem. Mert bár várakozásteljesen helyet foglal Lopahinnal szemben, amikor meghallja, hogy a birtok végül is kilencvenezerért vándorolt Jermolaj Alekszejevics tulajdonába, Szimeonov-Piscsik egyszerűen felkel és némán távozik - ekkora összeg hallatára neki egyetlen szava sincs. Talán hazugság is, gondolhatja, amit Lopahin mond, ennyi pénzt elképzelni is nehéz... Az újgazdag tehát egy izgalmas nap után, diadal és csodálkozás helyett, váratalanul egyedül marad a tágas ebédlőben. Mihez kezdhet Lopahin. Ösztönösen lehúzza a csizmáját, nyilván bepállott a lába, de csak az egyiket, mert eszébe juthat, hogy ezt azért - jóllehet most már ő a gazda - mégsem illik, néhány percig kinyújtott lábakkal, fejét hátravetve ül a széken, majd egy hirtelen mozdulattal feláll, fél kézzel - közvetlenül a padló fölött - marokra kapja a szék lábát, magasba lendíti - és erejének teljes tudatában megindul kifelé: „Itt jön az új földesúr, a cseresznyéskert új gazdája!" - harsogja, de mintha hangjából hiányozna a kellő lelkesedés. Amikor Lopahin eltűnik, Ánya és Ranyevszkaja tér vissza. Az utóbbi kissé szokatlanul mereven, Ánya is görcsösen, anyjára csimpaszkodva: a felerősödő zene hangjára előbb esetlenül, szinte támolyogva, majd biztosabb léptekkel, dacosan, csak azért is táncolnak. A zárófelvonás hasonló az elsőhöz. Csakhogy akkor a viszontlátás öröme és izgalma, most a távozás szomorúsága lebeg a fehérbe vont gyerekszobában. Akkor játékos jókedvvel pakolták szét a lepellel borított kupacot, most viszont újabb és újabb tárgyakat dugdosnak a lepel alá, ne maradjon itt semmi. Akkor a felvonás zárójelenetében, magára húzva a fehér leplet, Ánya temetkezett boldog kislányként a játékok közé - Trofimov hozzáosont, és egy piros virágot tett a fehér halomra -, most a házban felejtett Firsz ült be a kupacba, mint egy fehér sírba, nem játékok, hanem régi székek közé - élve eltemetkezve. Bekövetkezett, amitől - reális pillanatában - Andrejevna rettegett: „Én folyton úgy félek valamitől... Valami borzalmas dologtól..., mintha a ház össze akarna dőlni a fejünk fölött." Ám bármennyire is érezte a veszélyt,
