Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Szabadka-Újvidék

SZABAD KA-ÚJVIDÉK

206

GEROLD LÁSZLÓ

lyezkedik szembe, hanem józan életigénnyel perel is az egész bénító atmoszférával, közérzettel, amelynek vizuális megnyilvánulásai az üres játéktérbe állított szenteskedő szobrok, a börtönfal-szerűen magasba nyúló, teljes bezártságot szuggeráló piszkosszürke falak (valahol magasan, a színpad hátterében két gyenge fényforrás pislákol a börtönök néma posztolóira emlékeztetve) s a falakba vágott ablak- és ajtónyílások, amelyekkel együtt a díszlet a bent-börtön-kint-semmi-vaksötétség nyomasztó érzetét kelti.

És pontosan ezt sugallja az előadás befejezése is.

De menjünk sorjába.

A Tartuffe félelmetes mű, a címszereplő annyira célratörően veszélyes, hogy nyugodtan III. Richárd testvére lehetne. Azzal a különbséggel, hogy bukása nem a mű dramaturgiai logikájából következik. Ellenkezőleg: mintha épp a vígjáték belső logikája ellenére történne a szerencsés befejezés - Tartuffe leleplezése és Orgon felmentése. Miért? Ez a kérdés máig izgatja a Tartuffe színpadra állítóit. Vajon azért, mert vígjáték, s a műfaji recept szerint a „darab végének amúgy is jóra kell fordulnia?" De Moliére vígjátékai nem kulináris élvezeteket nyújtanak: nem felszabadítanak, nem szórakoztatnak, ahogy ezt téves beidegződéseink szerint a vígjátéktól elvárjuk. Moliére nem sablon szerinti vígjátékszerző. Ahogy a jószemű Szerb Antal észrevette: „Nevetni csak azon lehet bennük, amit a szereplők mellesleg, a vígjátéki hatás kedvéért mondanak vagy tesznek - lényegük maga sohasem mulatságos." Moliére komédiáiban több és fontosabb a keserűség, mint a jókedv. És mégis: a Tartuffe-ben, ebben a „vígjátékban", melyért Moliére-nek a legádázabb harcot kellett folytatnia, a utolsó felvonásban általános öröm és boldogság váltja fel a kétségbeesést. Váratlanul jóra bicsaklik a reménytelenség. Miért, amikor ez a fordulat dramaturgiailag előkészítetlen és logikailag sem indokolt?

Némi kisegítő magyarázattal elsősorban a mű története szolgálhat, Moliére társulata először csak a Tartuffe három felvonását mutatta be, mivel a botrány és a tiltakozás minden addigit fölülmúlt, s a király engedett a nyomásnak - betiltotta a további előadásokat. Moliére évekig könyörgött, ügyeskedett, hogy műve ismét közönség elé kerülhessen. Ám erre csak öt évvel később került sor, szintén a király engedelmével, de most már öt felvonásnyi terjedelemben. Nyilván a királyi engedélyért hálából - a boldogító, a fejedelem bölcsességét dicsérő befejezéssel. így játszotta az utókor is. A rendezők igyekeztek elfogadhatóvá tenni azt, amit maguk sem éreztek teljesen meggyőzőnek. És sikerük is volt, elsősorban, mert a katartikus hatás a nézőket megnyugtatta, mámorító ködöt bocsátott rájuk, s többnyire nem néztek utá