Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Magyarországi előadások
Magyar Ivanov 199 rag György „oroszosító", csehovizáló megoldása nem is ér egészen váratlanul, hiszen 1977-ben Kaposvárott Zsámbéki Gábor hasonlóképp - azaz: pontosan fordítva - állította színpadra az Ivanov ot: Móriczra emlékeztető úri murit támasztott a címszereplő körül. Ha mindehhez azt is hozzávesszük, hogy Csehovnak ezt a darabját Magyarországon a Vígszínház játszotta először (1923-ban, öt évvel csupán az Úri muri előtt), akkor Harag eljárását történeti értelemben is jogosultnak tarthatjuk. De... - de a Móricz-darab és a Harag-féle koncepció mégsem találkozik igazán össze egymással. A rendező a legfontosabb hatáselemeket döntően a saját - hiteles, okos, de jobbára a drámán kívüli - mondanivalója szolgálatába állítja, s csak másodsorban Móriczéba (vagy a Csehovval „beoltott" Móriczéba). így például a játékritmus helyenként vontatottságba is átcsapó lassúsága nem patópálos „ej, ráérünk arra még"-közömbösség, nem is a sajátosan tág, oroszos időfogalom érzékeltetője - egyszerűen „koncepcionális lassúság". A jelenetezésben, átdíszletezésben, a jelmezekben, az előadás legtöbb kis részletében észrevehető, hogy Móricz Úri muriját a csehovi közvetítéssel sem sikerült teljes egységbe hozni Harag György közlendőjével; és sem Móricz, sem Harag nem került megnyugtató szinkronitásba - a színészekkel. Az előadás egésze tehát - bár érthető és méltányolható, mi miért van benne - kielégítetlenül hagy. Bizonyos részletei viszont mester kezére vallanak. Az a beszédes pár perc például, amelynek elején Zoltán kalászkákkal köszöntené a tanyára kénytelen-kelletlen kilátogató feleségét, Esztert, de az asszony lesöpri magáról a számára csúf „virágokat". A később befutó Rozika összeszedi őket, hogy selymükkel cirógassa meg az „uraságot". Lehet-e, kell-e ennél többet mondani egy menthetetlen s egy kikerülhetetlen kapcsolatról? A kocsmajelenetnek és az úri muri jelenetnek is vannak emlékezetes epizódjai. Tagadhatatlanul hatásos a befejezés látomása, bár a „tűz, a tűz, a tűz, a szent tűz, amely minden rosszat megemészt" inkább csak pirotechnikai tűz, s nem a profetikus ítélkezés lángja. A „minden rossz" aranyozott kacatokban, történelmi és kultúrhistóriai utalású tárgyakban testesül meg - anyagi értékekben, miket rosszak rosszra fordítottak. Móriczhoz közelebb esne, de Harag György századvégi pusztulás-vízióját is teljesebbé tenné, ha inkább a tévesztett életforma és a lesüllyedt erkölcs megsemmisülése fejeződne ki. Koncz Gábor a földjével összenőtt paraszt-urat, hódító, fölényes férfit játszik, ám görcsösen, idegesen; a rendezőnek csak ritka percekben sikerült őt a Szakhmáry Zoltán-i magatartás lényegének ábrázolásáig segítenie. Szegedi Erika is el-elvéti a mértéket Eszter, a feleség kényes szerepében; Pap Vera Ro-MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK
