Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK

196

KOLTAI TAMÁS

pastiche-modorban kezdődik, mint a Stibor vajda, de ahogy belülről átizzik az előadás valódi érzelmekkel, úgy tűnik el a távolság színész és szerep között, s a szereplők a saját sorsukként kezdik vállalni a drámai hősök sorsát. Itt már egyértelműen a mai társulat színészeiről van szó - nemcsak Tordai Hajnal fokozatosan időtlenné stilizálódó jelmezei intenek erre, hanem a darab végére szikárrá csupaszított játékstílus is.

Végeredményben a Kisfaludy-sors így válik egy mai színtársulat sorsává, s az eredeti főszereplő - azaz e drámák szerzője - mellett így lesz az előadás másik főszereplője maga a színház. Mégpedig a szellemi kisugárzásával mozgósító, közösségteremtő színház, amely ebben az esetben az áporodott Kisfaludy-hagyományt varázsolta elevenné, de általában példa lehet a klasszikusok alkotó megközelítésére. Ez még akkor is így van, ha be kell ismerni, hogy az együttes nem tudta mindvégig követni a ragyogó rendezői invenciót, vagy Harag György nem találta meg minden szereplőhöz a megfelelő kulcsot. De Áts Gyula a Stibor vajdában, Gyuricza Liliann, Várhegyi Teréz és ifj. Ujlaky László A kérőkben, Sipka László és Szolnoki Tibor a Csalódásokban, ugyancsak ifj. Ujlaky László és Martin Márta a Zách Klárában egyenrangú partnere a rendezőnek. Végül az együttes mint homogén egész teljesítette a rá rótt, tekintélyes feladatot: színháztörténetet ébresztve lehetőséget nyert arra, hogy önmagára ébredjen. A gipszszobor az előadás végére helyet kap a színpad előterében, s a színészek megilletődötten köszöntik. Nekik éppúgy szükségük volt a találkozásra, mint Kisfaludynak.

1980