Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)

Magyarországi előadások

MAGYARORSZÁGI ELŐADÁSOK

174

BUDAI KATALIN

ányzik belőlük ugyanis az adaptációs képesség, az alkalmazkodni tudás. Legyen ez az előadás olyan, mint egy jajkiáltás.

Csak vízióim vannak. Tudom, a színészek azt szeretik, ha pontosan megmondják nekik, ekkor itt jössz be innen, itt mégy ki. De én azt szeretném, ha leülnénk, gondolkoznánk együtt, aztán abból derülne ki, hogy kinek mit kell csinálnia. Kísérletezni kéne, mindent rengetegszer megpróbálni.

Egyet biztosan tudok már: kell az üres szípadra egy tizenöt méter magas harang, iszonyúan zeng, és alatta reszket-repdes a kis cselédlány - így kezdődne. Mert ő csak így, az ösztöneiben létezik. Aztán majd ő marad a halott Katyerina mellett, míg a többiek vacsorázni indulnak, mert azt muszáj. Kuligin talán az égben lesz.

Kuligint úgy látom magam előtt, hogy mindig tol valamilyen gépet. A többiek górálják. Tudjátok, mit jelent a szó? Földdel dobálják - a Szilágyságban így mondják.

Valamikor bejönne nyolcvan pópa. Mert ez a világ olyan hatalmas, nehézkes, vaskos, dogmatikus. Itt mindenből és mindenkiből sok van. Sokan vannak, mégis egyedül.

A kezdésre tizenegy féle ötletem van. Ki kell majd próbálni. Nekem is voltak és vannak „korszakaim". Az utóbbi időben a látványt szerettem, sokszor még a szó rovására is. Most majd vigyázunk az arányokra.

Azt is tudom, hogy lesz egy óriási asztal. Azt üli majd körül Kabanova, a fia, a lánya, Varvara és Kátya. Ülnek hosszú percekig szó nélkül. Nincs mit mondaniuk, ez az asztal bénító, ez a szokások örökérvényűsége.

Egy öttagú »fellinis« zenekart is képzelek egy hídra. Mint nálunk Tasnádon a sétatéren. Ott ülnek majd egy pádon Kabanováék, és csak a szájuk sarkából vetik a szavakat, hiszen még mások is meghallhatják. A legemberibb arányokra kell levinni a művet. Ebből jön ki majd a hétköznapok iszonyata. Aztán Kabanova feláll, hazamegy, mert a nagymamák mindig előbb indulnak haza: be kell főzni a tésztát a levesbe. Tyihon meg elugrik egy féldecire.

A két lány, Kátya és Varvara táncol otthon. Az eksztázisig.

A szövegből kihúzunk, jeleneteket csoportosítunk. De mondaton nem változtatunk.

Előttem van Kuligin, ahogy valami égbe nyúló létraszerűt tol, a végén az felnyúlik, ő meg felkúszik rajta, s törten ott marad. Ugyanaz fönn, mint Kátya lenn. De nem túl didaktikusán primitív ez? Semmi esetre sem lehet, nem szabad illusztrálni.

Ahogy például a séta megindul, előrejön a híd: szétnyílik a világ, beindul a mechanizmus, összkép támad erről a világról. Csontvázszerűen szigorú