Nánay István (szerk.): Rendezte: Harag György (Budapest, 2000)
Sütő és harag
FLORIAN PÓTRA Egy lócsiszár virágvasárnapi a Új eszme terjedt el a múlt század elején a napóleoni hódításoktól megrémült európai értelmiség, főleg a felvilágosult német ifjúság körében: a külső és belső zsarnoki elnyomással szembeni ellenállás eszméje. 1804-ben jelent meg Schiller Teli Vilmosa, Heinrich von Kleist pedig 1810-ben közölte példázatszerű novelláját, a Kohlhaas Mihályi, melynek hőse korának „egyik legderekabb, ugyanakkor legelvetemültebb" embere, akit paradox módon „a jogérzés tett rablóvá és gyilkossá"1. Egy lócsiszárról van szó, Kohlhaas Mihályról, egy tanító fiáról, aki a brandenburgi Havel folyó partján élt a XVI. század közepén, vagyis nem sokkal a Thomas Münzer vezette parasztfelkelés vérbefojtása után (Frankenhausen, 1525. május 16.). Kleist látszólag egyedi esetet mesél el, melyben Kohlhaast a tronkai Vencel erkölcsileg és anyagilag is tönkreteszi. A történetet azonban csak a felgyújtott kastélyok és kolostorok tüzével, a „vörös kakassal" jelképezett parasztfelkelés kontextusában, illetve annak következményeként érthetjük meg. Az igazságtalanul megalázott Kohlhaas így magyarázza feleségének, miért akarja eladni a házát: „olyan országban, kedves Lisbeth, ahol nem védenek meg jogaimban, nem bírok megmaradni. Kutya legyek, ha tűröm, hogy belémrúgjanak, ne pedig ember!"2 Kohlhaas büszke, makacs és megtörhetetlen, minden kompromisszumot elutasít, összehívja embereit, és a hűbéri erőszakra erőszakkal válaszol, így akarván igazságot tenni. Ez az, amit a Kohlhaast lebeszélni próbáló Luther Márton nem tűr el, s fellépésével az urak alantas taktikáját alapozza meg: látszólagos egyezséget kötni, de közben kis csoportokra osztani és megtizedelni a parasztokat. Egy képmutató döntés alapján Kohlhaas visszakapná ugyan elkobzott javait, de halálra ítélik, mert fellázadt a törvény és a rend ellen. A rend ellen, amit elsősorban Luther, az egykori Ágoston-rendi szerzetes képvisel, aki vallásújítási harcát nem akarta 1 Ford. Márton László. In: Heinrich von Kleist: Elbeszélések. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996., 5. p. 2 I.m.22.p.
