Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Peter Pabst: Megtanulhatsz bolondozni

kastélyába vezeti, a többiek követik őket.” Sok-sok éjszakát töltöttünk el kocsmákban nagyobb mennyiségű vörös bor mellett. Sokat beszélgettünk, de munkáról soha. Pina együtt élt Rolf Borzik díszlettervezővel, világos volt, hogy együtt dolgoznak. Mi egyszerűen kedveltük egymást. Borzik sajnos nagyon korán meghalt; munkakapcsolatunk akkor kezdődött. Abban, hogy jól tudtunk együttműködni, nagy szerepe volt Zadeknek is.

Persze Pinánál minden más volt. Amikor próbálni kezd, még nincs semmi, sem darab, sem téma, sem cím, legalábbis nincs semmi megfogalmazható. Természetesen mindez létezik, és ő tudja, sejti a hozzáférés lehetséges útjait, de mindez nem tudatos. Eleinte tudni akartam, hogy van-e már ötlete, hogy miről szól majd a darab, de sztereotip módon mindig azt a választ kaptam: „még van valami felette, belehallgatok magamba, de még nem jön ki.” Abbahagytam a faggatózást, mert megértettem, hogy ez nem megválaszolható kérdés.

Amikor Zadekkel dolgoztam, megtanultam együtt élni a bizonytalansággal. Ha az ember új produkcióba kezd, iszonyú félelem munkál benne, nem tudja, hogyan lásson neki, mi lesz a végeredmény. Bizonytalannak és sebezhetőnek érzi magát. Olyan ez, mintha egy mély, fekete tóban úsznál, keresel valamit, amibe belekapaszkodhatsz. Ez általában az első ötlet. Az ötletekkel amúgy is nehéz a dolog. Nem jönnek valami gyorsan. Szóval, belecsimpaszkodsz az első ötletbe. Ez rögtön azzal a veszélylyel jár, hogy annyira beleszeretsz, hogy képtelen leszel szabadulni tőle. Az első ötlet azonban nem szükségszerűen a legjobb. Ráadásul általában még a próbakezdés előtt találsz rá. Az embernek meg kell tanulnia, hogy a bizonytalanság ellenére is az első ötletet, a mentőhorgonyt elengedje, és továbbiakon gondolkodjon. És ez így megy sokáig. Ez elég megerőltető, mert az ember a saját ösztö69