Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Peter Pabst: Megtanulhatsz bolondozni

kastélyába vezeti, a többiek követik őket.” Sok-sok éjsza­kát töltöttünk el kocsmákban nagyobb mennyiségű vö­rös bor mellett. Sokat beszélgettünk, de munkáról soha. Pina együtt élt Rolf Borzik díszlettervezővel, világos volt, hogy együtt dolgoznak. Mi egyszerűen kedveltük egy­mást. Borzik sajnos nagyon korán meghalt; munkakap­csolatunk akkor kezdődött. Abban, hogy jól tudtunk együttműködni, nagy szerepe volt Zadeknek is. Persze Pinánál minden más volt. Amikor próbálni kezd, még nincs semmi, sem darab, sem téma, sem cím, legalábbis nincs semmi megfogalmazható. Természete­sen mindez létezik, és ő tudja, sejti a hozzáférés lehetsé­ges útjait, de mindez nem tudatos. Eleinte tudni akar­tam, hogy van-e már ötlete, hogy miről szól majd a da­rab, de sztereotip módon mindig azt a választ kaptam: „még van valami felette, belehallgatok magamba, de még nem jön ki.” Abbahagytam a faggatózást, mert megértet­tem, hogy ez nem megválaszolható kérdés. Amikor Zadekkel dolgoztam, megtanultam együtt él­ni a bizonytalansággal. Ha az ember új produkcióba kezd, iszonyú félelem munkál benne, nem tudja, hogyan lásson neki, mi lesz a végeredmény. Bizonytalannak és se­bezhetőnek érzi magát. Olyan ez, mintha egy mély, feke­te tóban úsznál, keresel valamit, amibe belekapaszkod­hatsz. Ez általában az első ötlet. Az ötletekkel amúgy is nehéz a dolog. Nem jönnek valami gyorsan. Szóval, bele­csimpaszkodsz az első ötletbe. Ez rögtön azzal a veszély­­lyel jár, hogy annyira beleszeretsz, hogy képtelen leszel szabadulni tőle. Az első ötlet azonban nem szükségsze­rűen a legjobb. Ráadásul általában még a próbakezdés előtt találsz rá. Az embernek meg kell tanulnia, hogy a bi­zonytalanság ellenére is az első ötletet, a mentőhorgonyt elengedje, és továbbiakon gondolkodjon. És ez így megy sokáig. Ez elég megerőltető, mert az ember a saját ösztö­69

Next

/
Oldalképek
Tartalom