Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Esterházy Péter: Nézni, látni

megtestesül egy-egy nagy emberben, illetve annak a (boldog) fölismerése, hogy a művészet mégiscsak való valamire, szól, úgy szól a létezésünkről, ahogyan semmi más nem tud.

Ilyen nagy művész Pina Bausch is, lét jogosul általa a művészet. Ránézünk a színpadra, azután bele a szívünkbe (vagy más belső részbe), és látjuk, mire is a művészet.

Ránézünk a színpadra: végtelen sok szegfű, pontosan végtelen, látni ránézésre. Tiszta tér, mondjuk elsőre. Szegfűtér, mondjuk aztán. Nem: szép, mondjuk végül. Ez a processzus végig, szakadatlan működik, az tehát, hogy nehezen látjuk meg a szépet, hogy nagy nehezen meglátjuk a szépet. A nehézségeknek részint a szemünk az oka: az, hogy nem látunk a szemünktől, részint az, hogy a színpadon lévők is nagy nehézségek árán jutnak el a szépséghez. Hogyan is másképp.

Die Welt is schön, halljuk, Lehár lehet ez még a békebeli időkből, halálosan komolyan is gondolták. Bausch is halálosan komolyan gondolja. De nagyon meg kell dolgoznia azért, hogy ezt ki tudja mondani. Ez a dolgozás kellemetlen, kellemetlen dolgokkal kell szembenéznünk.

Ez a színház arra kényszerít, hogy vegyük szemügyre őt. Ez volna az egyik föltétele. Hogy nézzük meg, mit látunk. Hogy lássuk, amit nézünk. Nem azt látjuk, amit szeretnénk. Pedig milyen jól kitaláltuk előre. Nem. Nem lehet előre kitalálni. Nézni kell, mi az, ami van.

Nincs társadalom, fájlaltuk volt egy társadalmi rendszerrel előbb, az ember pucéran áll a hatalommal szemben, és egyedül és védtelenül. Pina Bausch színháza ugyanezt mondja. Lehetett volna ezt tudnunk (azt, hogy a szabadság fontos, létfontosságú, de nem a létproblémák megoldására való), ám szívesebben nem tudtuk. Bausch tudásra kényszerít. Az alapállapot a magány. És nincs

34