Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Nádas Péter: Pina Bausch, a testek filozófusa

sát láttam egy berlini vendégjátékon, az előadás végén a közönség két nagy táborra oszlott, a fujolókra és a bravózókra. Talán a bravózók voltak valamivel többen, mindenesetre valóságos harc indult a nézőtéren a két párt között. Miközben a táncosok hol visszamentek, hol kijöttek, látszott az arcukon, hogy a harc kimenetele számukra sem közömbös. Izgatottak voltak, örültek, zavartan vigyorogtak, fel voltak csigázva, kicsit el voltak rettenve a nagy felfordulástól, mindegyik a maga módján vált láthatóvá civilben, ami aztán visszamenőleg is igazolta az előadást. Igen, valamit nagyon magas fokon teljesítettek ezen az előadáson is, szerepeltek, de nem csaptak be; mindegyikük azonos volt és azonos maradt önmagával. Legalább tíz percig tartott a tüntetés és az ellentüntetés. A közönség csupán tömegként tudta nekik bemutatni önmagát, talán ezért nyúlt a harc ilyen hoszszúra. Persze ez is a kölcsönösség jegyében állt, ez volt a viszonzás.

Most, a Blaubart wuppertali előadásának végén, az általános s meglehetősen egybehangzó tetszésnyilvánításba hirtelen beleszólt egy sivító, üvöltő férfihang, amelynek ugyan alig sikerült a tapsorkánból kiverekednie önmagát, ám olyan mély meggyőződéssel és oly hisztérikusan tette, hogy a nézőtér is színpaddá változott. Tulajdonképpen csak folytatta az előadást. Előbb csak egyenletesen üvöltött, mint egy állat, melyet bántanak. Aztán valamit mondott is, megindokolta az ordítást. S ahogy a néhány szófoszlányból ki lehetett venni, valami olyasmit ordított, hogy nem, nem, tiltakozik. Ő fel van háborodva, mert ez egy rettenetes disznóság, amit itt csinálnak. Nem. A nők nem ilyenek, és nem ilyenek a férfiak, és szégyellheti magát a közönség, ha egy ilyen disznóságnak örülni tud. Olyan volt a jelenet, mint egy betervezett jelenet az előadásban. A katartikus hatás előadása; miköz-18