Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Forgách András: A szőnyeg mintázata

egymástól nagyon távollevő minta kerülne egymás mellé az „összegöngyölésben”.

A Kékszakállban a zenei idézet Bartók darabjának elejéről úgy jelenik meg, mint ahogyan a próbateremben egy zenerészletre vissza-visszaugrik a technikus: csakhogy ez a technikus most az egyik táncos, akinek az a feladata, hogy amint az a bizonyos rövid zenedarab megszólal, rávesse magát a nőre, aki ott fekszik a száraz faleveleken (az egész színpadot száraz falevelek borítják, ugyanúgy, mint ahogy a Café Müllerben kávéház székek és asztalok, és ez a mozgó, alakuló közeg szabja meg, vagy jelzi a táncosok útját: a falevelek halmában csíkok keletkeznek, a felboruló, oldalra lökött asztalok és székek pedig itt-ott összesűrűsödnek, egymásba akadva hevernek üres teret képezve, vagy szanaszét: a tánctér minden szegmense úgy hívódik elő, mint az előhívóban ázó fényérzékeny papíron a fehér folt). A feladat tényleg nagy koncentrációt és akrobatikus ügyességet igényel a táncostól: mert a zenerészlet rövid, a nőhöz oda kell érni, a táncosnak rá kell vetnie magát, majd, abban a pillanatban, hogy a néhány taktusnyi zene tovább szólna, föl kell ugrania, meg kell állítania a magnót és visszatekerni arra a pontra, ahol az előbb volt, újra bekapcsolni, újra odaérni a nőhöz és így tovább: ad infinitum, és megint a felgyorsulás, a mozdulatok hihetetlen koncentrációja és mechanikussága: kiderül, hogy mindaz, amit folyamatnak érzékelünk, valójában egyetlen pontba sűrített felvillanás. Ami az erotika lenne férfi és nő között, az itt kemény gyakorlat: a táncos át akarja élni a Bartók-zenét, teljesíteni akar, rohanásai a zene és a női test között olyanok, mint egy ámokfutóé.

A Kékszaleállban nemcsak különálló életet élő szereplők vannak, hanem igazi tánckar is, amelyik a nők és férfiak megsokszorozásával egyre bonyolultabb alakzatok-110