Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Forgách András: A szőnyeg mintázata

Ugyanis a Café Müllerben és a Kékszakállúban (melyek rám minden munkája közül a legnagyobb hatást tették) éppen ez a „kiemelés”, ez az „elszigetelés”, ez a „felgöngyölítés” az igazán izgalmas. Azzal hat, hogy megmutatja, miként hoz létre formákat, melyeket hol felgöngyöl, hol kiterít. Varázslatosan tiszta és körvonalazott az a „mintákat” dadogó beszédmód, mely az előadás végére ugyan teljességgé válik a szemünk előtt, közben azonban csupa részlet: mint egy tű, amelyik folyton visszaugrik a lemezen (ezt a hasonlatot sem tudjuk már sokáig használni, ki fog halni), vagy egy gyerek, aki nem tud abbahagyni valamilyen játékot, vagy egy őrült, aki csak egyetlen dolgot tud csinálni órákon át, újra meg újra megtörténik. Fontos még, hogy többnyire felgyorsulva, belső rövidítésekkel mutatja meg a sűrítés pályáját, mely rövidülés vagy sűrítés többnyire az emberi agresszió és nem a gyengédség látható következménye. A beavatkozás, a táncosok beavatkozása a másik mozgásába többnyire mindig agresszív kiigazítás, helyreigazítás: és ekképpen közlés. Mintha egy írót látnánk, aki egy mondatot százszor átír, vagy egy festőt, aki egy festményt átfest: látjuk, hogy miként lesz tizenöt mozdulatból egyetlen mozdulat. És szinte nem is látunk mást.

Az előadásokban részben éppen ilyen minták válnak elemzés tárgyává - miközben érzékeink, a díszlet, a zene, a kibontakozó folyamat révén, egy nagy egész részévé is. Például a Café Müllerben - ritka alkalom - magát a koreográfust is láthatjuk táncolni: a teremtőt a teremtményei között, a formaadót a forma árnyékai között, és a szüntelen összevetésben felismerjük, hogy micsoda fölényben van a tökéletlennek hagyott, éppencsak megjelenő, szin-Malon Airando az Iphigeneia Taurisban 1974-es előadásában

104