Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája
HAMLET Igen, asszonyom, közös. (1.1.) KIRÁLY (...) De így megátalkodni a Bánatban: ez vétkes nyakaskodás, Nem férfias bú; Isten elleni Rugódzás, mely gyarló szívet és Nem béketűrőelmét árul el. (1.1.) Hamlet, hasonlóan Elektrához, nem hajlandó elfogadni azt a világot, amelyben trónbitorló és gyilkos foglalja el a trónt és atyja ágyát. Ebből a szituációból, az elutasításból, amely közös Elektrában és Hamletben, következik a további választás: öngyilkosság vagy bosszú. Ez a választás is kényszerű, mintegy kívülről erőszakolt; kizökkent az erkölcsi világrend, helyre kell tolni azt, vagy elhagyni ezt a világot. Ez a választás meghaladja Elektra erejét és az első négy felvonásban Hamlet erejét is. A választás ott lebeg felettük, de mindketten meghátrálnak előtte. A legnagyobb Shakespeare-tragédiákban sehol sem olyan egyértelmű a monológok funkciója, mint a Hamletben. Mert a választás a lelkiismeret kérdése, nem a cselekvésé. Hamlet csak saját magával beszélgethet róla. Szophoklész Elektrája a kórussal beszélget. Valójában szintén saját magával. Kesergése, miután értesül Oresztész haláláról - tónusában, tematikájában, sőt stílusában is - hasonlít Hamlet nagymonológjához. Elektra (...) Most hová forduljak én? Mert egyedül vagyok, megfosztva tőled és Atyámtól. Rabszolgává kell lennem megint. A leggyűlöltebb emberek között, atyám Gyilkosai közt. Nemde szép sors vár reám? De egy födél alatt bizonnyal nem lakom Velők ezután; nem, itt e kapu előtt Fog elhagyatva elhervadni életem. Hadd öljön meg, kinek terhére van könnyem A palotában; jótét lesz rám a halál, És kín az élet, mert nem vágyom élni már. * * Shakespeare: Hamlel. Bp., 1961. Fordította Arany János. 365
