Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig

Bouffes egy színhely. Nincsenek benne fotelok, csak fapadok. A színpad, melyet repedezett vízfoltos falak vesznek körül, nem válik el a tíízoltólétrákra emlékeztető fapados nézőtértől. Az üres színpadra sorra vonulnak fel a zenekar szólistái. Csak tizenöten vannak. Eltűnnek a színpad mélyén. A Bouffes-ban nincs zenekari árok.

Az üres színpadon egy halom rongy hever csupán. A színpadon áthalad Don Jósé. A rongyhalomból kinyúlik egy kéz. Egy kártyát nyújt a katonának. A cigánylány kártyáiban meg van írva a sors. A katona és a lány sorsa mindig ugyanaz: szerelem és halál. Ez a sors romantikus esszenciája. A rongykupacból előtűnik egy fiatal lány. Énekel, és az egész teste is énekel.

Carmen énekel. Don Jósé énekel. Micaela énekel. Az operában énekelnek. De a Carmen nem opera. Brook „La tragédie de Carmen”-nek nevezte. Bizet zenéje benne van, de nincsen benne „operaiság”. Ebben a szenvedélyes szerelemről és halálról szóló romantikus tragédiában az éneklés jelenti a beszédet. Az éneklés nem a szavak mellett van,azének természetes,amennyibena természetes alatta mesterséges ellentétét értjük. Az ének ebben a szerelmi tragédiában áttetsző és magával ragadó, mint Racine alexandrinusai, minden szenvedélyt magában foglal, csak másképpen artikulálja azokat, színt és tónust ad nekik. Az ének megmagyaráz. Az ének vallomás és kihívás. A lélek szólal meg az énekben, mint a test a táncban. Brook Carmenjéná. szokatlansága valami egészen egyszerű dologban rejlik: az énekelt dialógus megindító. Megható Carment első ízben Brook mutatott be. Előtte senki más.

Artaud azt írta, hogy a színészeknek, különösen Franciaországban, szűk a torkuk, és már nem képesek kiabálni. Még nem is olyan régen sok színházi ember azt hitte, hogy az artikulálatlan kiáltás vagy az óbégatás nyers szenvedélyeket fejez ki „félúton a gesztus és a gondolat között”. Volt időszak, amikor ennek a kísértésnek Brook sem tudott ellenállni. Csakhogy „félúton a gesztus és a gondolat között” az ének van. Az éneklés magában hordozza a megindultság esszenciáját. Ez a meghatottság elemi és univerzális: szerelem és gyűlölet, gyönyör és fájdalom, vágyakozás és szégyen.

Az opera születésekor, amikor a XVI. század végén a recitativMl, az idillből és a maszkabálból Olaszországban létrejött, a firenzei eruditák a görög tragédia felélesztését és utánzását látták benne. Még Monteverdi előtt az első operák tragikus hőse Orfeusz volt, aki énekével visszahívta Eurüdikét az alvilágból. A barokknak is megvolt a saját víziója a totális színházról, víziója, melyben a látványosságot a balett adta, de a lírai témát és a tragikus toposzt az ének hordozta.

479