Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig
Nem véletlen, hogy a darabok sorában, melyeket Artaud első manifesztumában a Kegyetlen Színháznak javasolt, ott volt Büchner Woyzeckja. Woyzeck az első olyan tragikus hős, aki összefüggéstelenül beszél. Tragikus, túl a nyelv határain, vagy fölötte, túl az őrület és a bűnbeesés patetikus retorikáján. Az őrület „másságként” és tiltakozásként való értelmezésében Witkiewicz és Artaud megint csak találkozik. „Amikor sorsomat választottam, az őrületet választottam”. Witkiewicz a Telke tétlenség című regényéhez Tadeusz Micinski versét vette mottóul. Artaud számára az őrület örökség, sors és választás volt, az élet és a másság megtapasztalása Golgota és tanúságtétel, amelyet szeretett volna továbbadni. Nem akart meggyógyulni, és nem akart öngyilkos lenni. „Kilenc évet töltöttem a bolondok házában - írta Artaud -, de soha nem éreztem vágyat, hogy véget vessek életemnek; azonban nagyon jól tudom, hogy a pszichiáterrel való beszélgetés után minden reggel elfojthatatlan késztetésem támadt, hogy most azonnal megölöm magam, mert tisztában voltam vele, hogy őt nem fojthatom meg.” Witkacy egyik korai darabjában, Az őrült és apácaban (1925), amikor a bolondok házába zárt költőt váratlanul kiszabadítják a kényszerzubbonyból, egy ceruzaheggyel megöli a pszichiáterét. De a gyilkosság - ahogy később az öngyilkosság is - itt csak teátrális, és a darab végén mindenki újra egészséges és ép, a bolondok viszont maguk az orvosok és segítőik lesznek. E drámai befejezés farce-szerü sokkjában tűnnek ki talán a legvilágosabban Artaud és Witkacy élettapasztalatai és színpadi víziói közötti különbségek. Witkiewicz mély depresszión megy át, és fiatal korában pszichoanalitikus kezelés alá vetik, mégis sokkal egészségesebb Artaud-nál; de az is lehet, hogy csak gátlástalanabb és tisztább gondolkodású, aki nagyon jól tudta, hogy az őrületbe való menekülés, avagy az őrület választása csak lenézést vált ki, vagy farce-szá változik e lelketlen és pusztulásra ítélt civilizációban. Witkacy végül is „vígjátékírónak”, s nem egy esetben zseniális vígjátékírónak bizonyult. II. A Witkiewicz drámák hősei sajátos nyelvet beszélnek. Mindenki ugyanazt; még a cselédek, a gyermekek és a hóhérok is. Ez az irodalmi és művészkávéházak nyelvezete az első világháború előtti és utáni években Krakkóban, Bécsben, Prágában, és talán Münchenben is. A kávéházi beszélgetésekben nevükön vagy becenevükön említik a barátokat, a művészeket, a hírességeket és a szép nőket. Witkacy szinte minden da427