Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája

fel. A sötétség „ledörzsölésével” - mint a kénfelület és a gyufaszál - összedörzsölé­­sekor születik a fény. De lehet, hogy ez túl misztikusan hangzik. Tehát másképp. Szinte minden Swinarskiról szóló beszélgetésben szó esik a manipulációról. A színészeket manipuláló Swinarskiról vallanak maguk az érdekel­tek, a segédrendezők és a hajdani dramaturg, Jan Blohski is. Swinarski provokálta a színészeit. Btonski részt vett a Cselédek próbáján. „Nagyon mulatságos volt szá­momra, mert először láttam, hogyan ingerelte az előadásban játszó három hölgyet, és azt szerette volna, ha egy kicsit utálták volna egymást az életben is.” Ophelia sze­repére Swinarski két színésznőt választott ki a próbákra: Anna Dymnát és ElZbieta Karkoszkát, s nem lehetett tudni, végül is melyikük fog játszani a bemutatón. És félig komolyan, félig játékosan egymásnak ugrasztottá őket. Tudni akarta, melyikük nyílik meg elsőnek. Swinarski mindig megleste a színészeit, legbensőbb világukhoz akart közel férkőzni, hogy a szöveg, amelyet el kell játszaniuk, megnyíljék nekik. És azért, hogy a szöveg titka ne csak előttük, de előtte is feltáruljon. Színészei ehhez beleegye­zésüket adták. „Ha S... úr leste volna meg az én intim életemet - mondja Dymna és azután használta volna a színházban, akkor megöltem volna őt. De amikor Swinarski tette, ez olyan zseniális eredményeket hozott, hogy nemcsak én éreztem, hogy ez így van rendjén, hanem mindannyian azt éreztük; tudjuk, megbízik bennünk, és ettől szárnyakat kaptunk.” Más színészek Swinarski pszichodrámájáról beszélnek. Lévi-Strauss egyik leginvenciózusabb tanulmányában a sámánt a pszichoanali­tikushoz hasonlítja. A sámán azt mondja a betegnek, hogy többször, egészen a vég­kimerülésig kell ismételnie vagy eljátszania a mitikus szöveget, a rítust. És ebben a többszörös ismétlésben/eljátszásban a beteg megtalálja magát a mitikus mintaszituá­cióban, és ezáltal kigyógyul mitikus betegségéből, a bűnből. A bűn már nem az övé többé, hanem a mitikus hősé. A klasszikus pszichoanalitikus terápiában a páciens fekszik a hírhedt freudi kanapén, és a sámán itt csak egy láthatatlan fül. A szöveg, melyet a gyógyításra szoruló mond, gyónásnak fogható föl, de több alkalommal megismételve szinte áttranszponálódik a gyógyítóra, az orvosra. A beteg meg­gyógyul, ha betegségét az orvosra .ruházza át”; az megnyílt előtte, és a bűn, a bánat már nem az övé. A rendező a próba folyamán gyakran csak láthatatlan fül a sötét né­zőtéren; a színész pedig a kivilágított színpadon olyan, mint a beteg a freudi kanapén, csak ismétli a szöveget... Vannak rendezők, mint például Brook, akik soha nem szakítják félbe a színészeket. Kivárják, amíg a szöveg magától megnyílik. A színész előtt? Nemcsak előtte - a rendező előtt is. 386

Next

/
Oldalképek
Tartalom