Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája
estélyire emlékeztető színes köntösében, mintha úgy jönnének Helsingőrbe, ahogy a számtalan dubrovniki gostionica egyikébe tér be az ember rostélyosra és vörös borra. Ophelia mezítláb volt, az akkoriban divatos piros bikini szinte teljesen fedetlenül hagyta formás kis keblét. Az udvaroncokat és az udvarhölgyeket mintha a velencei farsangból helyezték volna váratlanul a nyár közepébe. A Szellem akkor jelent meg, amikor a színpad már üres volt; a romos lépcső tetején állt, ahol kanyarodott a várfal. Csíkos lágerruhában volt. Hosszasan visszhangzott a háromszoros Eszedbe jussak! - a várromok között. De pusztába kiáltott szó maradt. A rabruhás Szellem a reflektorok fényében a múlt kísérteiének tetszett. A múlténak, amelyet ott, Dubrovnik-Helsingőrben mindenki örökre el akart felejteni. De nem a Szellem volt az egyedüli vendég, aki a várba érkezett három nappal azután, hogy az új király feleségül vette bátyja nemrég megözvegyült feleségét. A másik idegen a fényűző európai vakációk eme új udvarában Hamlet volt. A nézők és a színészek között, akiket még egyaránt hevített ezen a késő estén a délutáni nap és a bor, ő is a holt ideológiák anakronisztikus kísérteiének tetszett fekete pelerinjében. E hosszú hajú, sovány, Wittenbergből jött ellenzéki szarkazmusa itt egyáltalán nem érződött helyénvalónak. Sérelmét - kizökkent a világ, és ezt neki kell helyrehoznia - időszerűtlen arroganciának érezték. Dubrovnikban nem voltak Hamletek a nézőtéren. Jonathan Miller több mint tíz évvel ezelőtti Hamletjébtn és Swinarski utolsó próbáin ugyanaz a színész játszotta a Szellemet és Fortinbrast. Ez a szereposztás nem volt számomra világos, és nem is találtam meggyőzőnek. De megtanultam az évek során, hogy inkább a rendezőnek higgyek, mint a Shakespeare-kutatóknak. A fiatal Goethétől, aztán a német és a francia romantikusoktól kezdve egészen a naturalistákig, a modernistákig és a korai és késői dekadensekig Hamlet nemcsak a dráma központi alakja, hanem mindig kortárs is. Újra meg újra saját jellemvonásaikra, reményükre, kétségbeesésükre és bukásukra ismernek benne. A dráma összes többi szereplője nemcsak másodlagosnak számított, hanem történelminek is. De a legutolsó évtizedben, vagy tán már előbb is, egyre nagyobb figyelmet fordítanak a Szellemre és Fortinbrasra. És, azt hiszem, nem csak azért, mert a cselekmény és a szerkezet logikája szerint a helsingőri tragédia a Szellem színre lépésével kezdődik, és Fortinbras érkezésével végződik. A Szellem és Fortinbras egyre szembetűnőbb jegye a történelemnek. És nem csak Helsingőr történetének. A történelemének, amely volt, és amely megint eljöhet. Néhány évvel a dubrovniki lágerrabruhás Szellem után láttam a Hamlettt a londoni Nemzeti Színház előadásában; a Szellemen hosszú, egészen földig érő, golyó lyuggatta katonakabát volt, amely tán 376
