Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
II. Mítosz és történelem
megtaláljuk a görög tragédia új színházi formáját, és milyen mértékben tudja a kabuki, a kardot utánzó legyező és a fiú-lány színháza bemutatni Shakespeare-t és Genet-t? IV. Osakában láttam egy „nyugati” stílusban rendezett Macbeth előadást. Közepes előadás volt, a német színházak nagyjából még a harmincas évek elejéről való mintáit ismételgette. De a rendező Lady Macbeth szerepére a tokiói kabuki színháztól kölcsönkérte az onnagatát, a női szerepet játszó színészt. Életemben nem láttam ilyen lenyűgöző Lady Macbethet. Sosem fogom elfelejteni az utolsó jeleneteket amikor a láthatatlan mosdótálban, amelyet folyton ide-oda hurcolt, mosta a vért a kezéről. A vér még akkor sem ment le, amikor a körmével próbálta lekaparni. Ismét odament a láthatatlan mosdótálhoz, belemártotta a kezét és hosszan áztatta a nem létező vízben. A vízcseppekkel együtt igyekezett lerázni kezéről a vért. Azután a szeme magasságába emelte a kezét, a két tenyerét egymás felé fordította, és úgy nézte, mint akit hipnotizáltak. Ebben a pantomim jelenetben gesztusokkal jelenítették meg a vizet és a mosdótálat, de a vér vastag, vörös festékréteg volt. Az előadás után azt kértem, mutassanak be a színésznek. Sokáig várakoztam. A nagy kabuki színészeket olyan tisztelet övezi, akár a hercegeket, valóságos udvartartásuk van, színházi „anyjuk” és „szolgálóleányaik” vannak. Amikor az onnagata belépett a minden bútort nélkülöző, puha gyékénnyel borított, tükrös öltözőbe, mélyen, csaknem a földig meghajoltam előtte, úgy, ahogyan a nagy színészek iránti tisztelet szabályai előírják. A japán Lady Macbeth vékonydongájú fiú volt, nem lehetett több húsz évesnél. Arcvonásai nagyon szabályosak voltak, de a szeme volt a legmegragadóbb. Fekete szembogara mintha lángot lövellt volna. El kellett fordítanom a fejemet, olyan nagy hatással volt rám a nézése. Azt hiszem, nem sok férfi vagy nő tudna ellenállni neki. Ajándékul megkaptam tőle egyik teknőccsontból és selyemből, külön az ő számára készített legyezőjét, amelyre kézzel ráfestették a színházi keresztnevét. Azután odahívta az egyik szolgálóleányt, ecsetet és tust kért tőle, és négy jellel, amelyek mind olyanok voltak, mint egy-egy kép, szerencsekívánatot írt nekem. Tudtam, hogy életében először játszik nem kabuki színházban, ezért a tolmács segítségével megkérdeztem tőle. nagy különbség-e egy Shakespeare királydrámában játszani. „Nem - válaszolta-, talán csak annyi, hogy amikor a saját színházamban gésát játszom, akkor térdepelve szolgálom föl a sakét". Fordította Cservenits Jolán. 296
