Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

II. Mítosz és történelem

Ebben a jelmagyarázatban Ibsen drámái majdnem olyan kegyetlennek tűnnek, mint a görög tragédiák. Oidipusz, Elektra, Oresztész és Iphigenia kísérteiéi meglátogatják az ibseni házakat. Cilinderben, keménykalapban, puha nemezkalapban, esernyővel és vándorbottal, kolbásszal és sörrel telt kosarakkal lépnek be az ibseni „ízléstelen fogadószobákba”, ahogy Henry James nevezte őket; megjelennek a szalonokban, ebédlőkben, lakószobákban és a Vadkacsa fényképészműhelyében. Nem nőnek fel tragikus szerepükhöz.

A görög tragédia fantomjainak megidézésével még figyelemre méltóbbnak tűnik az Ibsen-Freud párhuzam. Freudnál a hitvesi hálószobákban és a gyerekszobákban tűnnek fel Oidipusz, Elektra, Oresztész és Iphigenia kísértetei. Ibsen „házaiban”, „zárt tereiben” ugyanaz a dráma játszódik le és ismétlődik meg: apa és lánya, anya és fia, báty és húga között. Ezek a görög kísértetek Freudnál is kortársi jelmezekben lépnek fel, és éppúgy hivatkozhatnának pisztolytokban tartott pisztolyokra, mankókra, falábakra és művégtagokra, eltörött szemüvegekre, sőt még kéményrepedésekre is.

Racine tragédiáiban is vannak „zárt terek”. Lehet, hogy Ibsen és Racine összehasonlítása paradoxonnak tűnik. Racine hősei csupaszok az áttetsző alexandrinusok alatt, a császári palota „zárt terei” mégis ugyanazt a kiúttalanságot sugallják, mint az Ibsenéi. A színpad Racine-nál egy üres, ám egyszersmind zárt tér. Ha van rajta két ajtó, akkor azok a császár és az anyacsászárnő hálószobájába nyílnak. Körös-körül pedig a császári testőrség szobái helyezkednek el. Ide, a palota belsejét jelentő üres térbe nem hatol be sem a fórumról a léptek zaja, sem a lázadó légionáriusok fegyvercsörgése. Minden, ami a császári palotán kívül van, csak besúgók és összeesküvők, bizalmasok és szövetségesek hangja. Ebben a térben César, az apa állandóan jelen van, még azután is, hogy meggyilkolták, vagy miután leszállt Hádesz birodalmába. Ez a jelenlevő hiány megbénítja az apa- és anyagyilkosokat, a vérfertőző asszonyokat és vérfertőző fiúkat. César palotájából egyetlen út vezet kifelé: a halál.

Ibsen házainak „zárt terében” kihuny a szexus. A házasság nem más, mint szexuális kudarc, először a feleségé, azután a férjé, illetve mindkettőjüké egyszerre. Hedda Gabler és Rebeka West esetében az apa okozza a szexuális bénultságot, az összes többi Ibsen-hősnő esetében, Gina kivételével, a férj: Nóra és Alvingné, Johannes Rosmer felesége, Solnessné és Borkmanné esetében. Szexuálisan bénult majdnem minden ibseni férj: Johannes Rosmer, Solness építőmester és Allmers a Kis Eyolfom.

272