Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

Király Nina: Előszó. Jan Kott avagy az esszéírás művészete

zetébe bele tudja képzelni önmagát is. Legizgalmasabbak számára a generációjához közel álló alkotók, Peter Brook, Giorgio Strehler, Tadeusz Kantor, Kuroszava, mert náluk - Kott szerint - a színház nemcsak formai'kísérletek erőtere, hanem az élet modellje is. Ők akkor kezdték pályafutásukat, amikor hinni lehetett a színház tudatformáló erejében. Jan Kott nem zárkózik el a fiatal, modem együttesektől, az új színházi irányzatoktól, de ezekről csak mintegy érdekes élménybeszámoló szintjén ír, mondatai ritkán alakulnak át az élet fontos problémáit feltáró olyan metaforákká, mint amelyekhez Kantor vagy Brook előadásainak leírásakor, értelmezésekor jutott. Kott a színháztól elsősorban azt várja, hogy igazságot mondjon ki az életről, és ennek révén önmagáról is tudjon majd igazságot kimondatni. Amikor megkérdezték tőle, hogy milyen a jó színikritika, azt válaszolta, hogy professzionálisan a jelenlegi kritikusok felkészültebbek, azonban az igazi jó kritikus mindenekelőtt nagy egyéniség, s valamit akar a színháztól.

Grotowski, Kott szerint az európai és a lengyel színház talán legnagyobb egyénisége. A viszony, amely közte és a színész között van, inkább a Mester és Tanítvány viszonya. A Mester nemcsak fizikai és technikai tökéletességet követel a tanítványtól. hanem feltétel nélküli odaadást is. A tökéletesség követelésében hajlíthatatlan. Kantor minden előadását látta Most megjelenő könyve (Kaddis. Jegyzetek Kantorról) Kantor színházáról szól. Kott szerint ez lesz az utolsó könyve, s ebben hasonlít Kantorra aki több éven keresztül azt jósolta hogy: íme, ez az utolsó előadásom.

Minden, amit csinálok, most már búcsú - mondja Kott. Az Európai Színházak Uniójának 1996 őszén Krakkóban tartott fesztiválja alkalmából levelet írt Józef Opalskinak, a fesztivál igazgatójának. A levélben sajnálkozását fejezte ki, hogy nem láthatja a Bergman-rendezte Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnőjét Bergman talán az egyetlen nagy kortárs, akivel Kott személyesen nem találkozott. A levél az újságban jelent meg „Nem jövök Krakkóba” címmel. Szomorú, nemcsak azért, mert Kott nem találkozhatott Strehlerrel, Ronconival és lengyel barátaival, hanem mert nem ajándékozhatott meg bennünket ennek az európai színművészet számára rangos eseménynek a szellemes és érzékeny elemzésével. „Nem jövök Krakkóba, az orvosok megtiltották nekem a repülést. Nem láthatom Bergmant, Ronconit, Strehlert. A színházi utazásokat most már csak megtévesztő emlékezetemben folytathatom”. Az emlékezet színházában hasonlóképpen hisz Luca Ronconi is, amikor azt vallja, hogy az igazi színpad, amelyre szánta előadásait - a néző emlékezete, hiszen az előadás csak ott folytathatja önálló életét.

16