Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

Király Nina: Előszó. Jan Kott avagy az esszéírás művészete

Shakespeare összes drámái közül A vihar áll legközelebb hozzá. Peter Greenaway, amikor elmeséli Prospero könyvei c. filmjének alapötletét, szinte Jan Kott ihlette interpretációnak érezzük. Greenaway szerint Prospero - mágus és az alakok manipulátora - valójában Shakespeare önportréja. Nem véletlen, hogy ez volt a drámaíró utolsó nagy szerepe. A filmben a száműzetés szigetén Prospero megalkotja a drámát, hogy az elszenvedett igazságtalanságokért bosszút álljon. Ahhoz, hogy az ellenségeit hatalmába kerítse, olyan alakokat talál ki, akik benépesítik a fantáziáját. Dialógusokat ír nekik, majd hangosan fel is olvassa replikáit. Szóban annyira formálja őket, hogy szinte megelevenednek előttünk. A fikció és a valóság közötti határ elmosódik. Az alakok járnak-kelnek, gesztikulálnak, cselekszenek, de nem beszélnek. A szavak, amelyek életre keltették őket, nem az övék, ők csupán Prospero, a zseniális drámaíró szószólói lesznek. Később azonban változás következik be. Amikor Prospero maradéktalanul hatalmába keríti ellenségeit, Ariel figyelmezteti a tudóst az irántuk tanúsított kegyetlenségére. Prospero eláll szándékától, és hajlandóságot mutat a megbocsátásra. Ekkor az alakok, akik Prospero bosszúvágyó szavaiból születtek, első ízben szólalnak meg saját hangjukon. Az ilyen fajta megközelítés jogos, hiszen a szöveg került előtérbe, mert a szöveg az a matéria, amelyben a művészet mágiája, furfangossága és illúziója létrejön. A szavak szöveget teremtenek, a szöveg oldalakban ölt formát, az oldalak pedig könyvet alkotnak; ez utóbbi bölcsessége pedig a képi vagy a színpadi megjelenítés magától értetődő velejárója.

A következő könyvet - Az. Istenek falása - Jan Kott már az Egyesült Államokban írta. Ebben továbbfejlesztette azt a gondolatot, hogy történelem mint olyan nincsen, hanem csak az emberi lét abszurditása az, ami létezik. Az istenek - bár Kott a görög istenekről ír, nem nehéz rájönnünk, hogy az emberiség valamennyi istenét látja bennük - játszótársai az embereknek. Az embereknek jogukban áll felrúgni ezt a játékot, amivel persze magukra zúdítják az istenek haragját, és szembe kell nézniük a sorsukkal. S itt egyedül a lemondás minősége számít. A végkifejlet mindig a halál, mindegy, hogy Oidiposz megismeri az igazságot és azután hal meg, vagy hogy Antigoné hű marad önnön elveihez és így megy a halálba. Az ember, ha szembeszegül az istenekkel, legfeljebb a halál módját választhatja meg, maga a halál elkerülhetetlen. Számít azonban a választás is: meg lehet halni rabként, de Prométheuszként is. Jan Kott számára itt már nem a shakespeare-i, történelmi Nagy Mechanizmussal szembeni etikus magatartás a központi dilemma, hanem az egyéni intellektuális felelősség és ellenállás esélye a doktrinális ideológiával szemben. Ebbe a könyvbe beleíródott Jan Kott első emigrációs éveinek magányossága és keserűsége. Sajnos a kötet nem jelenhetett meg idejében lengyel nyelven, ezért közvetlen „didaktikus” üzenete némi13